Hogy mitől jön el a világvége, arról rengeteg forgatókönyv született már: most legutóbb a mesterséges intelligenciát nevezték ki a legvalószínűbb végső gyilkológépnek, de sorban áll még a globális felmelegedés és az amiatt esedékes természeti katasztrófák, az atomháború, vagy esetleg egy régimódi meteorit. Pedig tényleg mennyivel logikusabb ötlet a Bábel, a 21 gramm, a Birdman vagy A visszatérő rendezője, Alejandro G. Iñárritu új filmjének kiindulása:
miért is ne az emberi kapzsiság és a kapzsi ember debilitása hozná el a legnagyobb katasztrófát?
Alejandro G. Iñárritu a film rendezése közben
outnow.ch
A Digger ugyanis azzal kezdődik, hogy a világ leggazdagabb üzletembereinek egyike végre, nagy kegyesen méltóztatja meghallgatni az őt már két hete segélykiáltásokkal és vészjelzésekkel bombázó biztonsági beosztottját, aki elmondja, hogy az egyik grönlandi olajfúró állomáson keletkezett egy rés az egyik jéghegyen, a rés egyre szélesebb, és metán tör fel belőle, aminek következményeképp a jéghegy több államnyi része leszakadhat, és nekisodródhat Európa partjainak, kiirtva ezzel az öreg kontinens lakosai közül jó pár milliót, az egyéb károkról nem is beszélve. (Hogy jövőbelátó képességekkel épp Donald Trump egyik legutóbbi agymenését, Grönlandot írták a forgatókönyvbe, vagy ennyire frissen született a szöveg, az mindegy, de telitalálat.)
Természetesen mire ez elhangzik, már késő, de hát az vesse az első követ a Digger (azaz „ásó”, „fúró”) becenevű olajmágnásra, akinek mindig van ideje saját százmilliárdos vállalkozásaira figyelnie, miközben életben kell tartania a 37 éves, többféle génterápián átesett és természetesen hosszú ideje már csak látszatéletet élő, mozgásképtelen macskáját, vagy épp kirúgnia az állatorvost, ha azt merészeli mondani, nem biztos, hogy a macska még nagyon sokáig életben fog maradni. Ami egyébként szintén telitalálat: nehéz lenne jobban megmutatni a féktelen és felelőtlen gazdagság nárcizmusát annál, mint hogy egy ember valójában a saját jóléte miatt sokkal jobban ragaszkodik egy macska életben tartásához, mint százmillió ember túléléséhez.
outnow.ch
Hogy tehát abszurd szatíra-e a Digger, ahogy az a fentiekből sejthető? Igen. És nem. Vagy igen, de nem úgy. Vagy csak egy ideig. Szerencsére.
Mert persze jópofa dolog kacagva nézni, hogy tényleg, micsoda fajankók is uralkodnak rajtunk, micsoda semmirekellő, milyen vastag arcbőrű bohócok vezetik a világot, és az is működőképes elgondolás, hogy a bennünket, a világunkat, az otthonunkat tönkretevő gazfickókon azzal állunk bosszút, hogy kinevetjük őket – de azért van egy szint, ami fölé ez a csetlő-botló, „mindenki idióta, mint a Szeszélyes évszakok gumifejű bábjai” humor nem tud eljutni akkor sem, ha profi és jól ki van találva.
És hát egy ponton túl az ember már nem is tud olyan jóízűen nevetni azon, hogy mind meghalunk.
Iñárritu – és a film forgatókönyvírói, Sabina Berman, Jez Butterworth és Alexander Dinelaris – pontosan tudják ezt, ami még nem olyan nagy szám. A nagy szám az, hogy azt is pontosan tudják, mit tehetnek ellene. A szomorú viszont azt, hogy minden kedves olvasó jobban jár azzal, ha ez ebben a kritikában nem lesz olvasható, mert hatalmas spoiler lenne. Annyit talán le lehet írni büntetlenül, hogy a filmnek több rétege van, és az egyik rétegben pont azokat a kérdéseket teszik fel, amiket a néző is, majd meg is válaszolják azokat: miért kell ezen röhögni? Miért olyan furcsa a filmben a macska, tényleg nem volt pénz jobb digitális trükkökre? És ha ez nem lenne elég, a film még arról is beszél, miért is fontos egyáltalán ehhez hasonló történeteket elmondania egy művésznek.
De hagyjuk ezt a részt. Legyenek szívesek meglepődni a moziban.
outnow.ch
Ahogy azon is, hogy a főszerepben tényleg Tom Cruise szerepel, akiről egy mém állapította meg a film kapcsán: a 64 éves színészt hihetetlen smink- és maszkmesteri munkával kellett átváltoztatni, hogy úgy nézzen ki, mint egy 64 éves férfi. Az ötlet jó, alighanem a mozijegyeladásoknak is kedvez Tom Cruise egy moziplakáton, és hátha még egy Oscar is befigyel neki, hiszen ha valamit, azt nagyon szereti az Amerikai Filmakadémia, ha népszerű színészek konzervatív és bornírt pénzembereken és/vagy politikusokon gúnyolódnak. De ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a maszk nemcsak Cruise arcának kisbabasimaságát takarja el, hanem a mimikáját is, így viszont nemigen lehet arról írni, hogy hogyan is játszik akció nélkül a neves akciósztár, mert ez sem látszik. Vagy hát úgy látszik, mintha nem látszana, és ennek jóhiszemű magyarázata a maszk áldatlan hatása, a rosszhiszemű megoldás viszont az, hogy Cruise arcán nemigen tükröződnek érzelmek, de én tényleg nem erre tippelek, mert vessenek bár a mókusok elé, én tehetséges színésznek tartom Cruise-t. Mindenesetre szögezzük le: ha ezért Oscarra jelölik, az nem a játékának, hanem a szerepnek fog szólni.
Cruise és Iñárritu együtt ítéletet mondanak nemcsak a természetet a végletekig kizsigerelő pénzemberekről, nemcsak a helyzetet fel nem ismerő, majd a felelősséget minden igyekezetükkel hárító politikusokról, de rólunk is, akik a film szerint működtetjük ezt a rendszert, mert örülünk, hogy így olcsó üzemanyaghoz juthatunk és a párnát is egy kattintással a fenekünk alá szállítják a világ másik végéről.
A továbbra is titkolt jellegű többrétegűsége mellett ez teszi igazán izgalmassá a Diggert, pláne, mivel a forgatókönyvírók és a rendező képesek voltak úgy ökofilozófiai eszmefuttatásokról tárgyaltatni a szereplőket, hogy az végtelenül izgalmas legyen (lásd például a magángépen tonhalazós jelenetet). Amiről a másik főszereplő, a helyzetet pontosan látó és ezzel tulajdonképpen Digger ellenpontjaként működő ökológust játszó Riz Ahmed is tehet: mintha neki jutott volna minden érzelem, ami Cruise-on nem látszik, úgy tudja eljátszani a folyamatosan a robbanás szélén álló, de robbanásra alkatilag képtelen kisember tragédiáját.
outnow.ch
A Digger ugyanakkor mégis van annyira látványfilm, mint egy Bosszúállók, csak a sztori jellege miatt kevesebb benne a robbanás és a zöld szörny. De lenyűgöző, mennyire jól néz ki minden egyes képkocka a film egyik rétegében így, a másikban meg úgy, és az is lenyűgöző, ahogyan összeáll, hogy melyik réteghez melyik látvány tartozik, és miért. Én jobban szerettem a Korcs szerelmek és a Bábel érzékeny lelki folyamatokra koncentráló Iñárrituját, de tény, ami tény, A visszatérő és a Digger Iñárrituja is nagyon jól érti a dolgát: kis- és nagyszabású elemek ugyanúgy a kisujjában vannak, ezt most már ki lehet jelenteni.
Ahogy azt is, hogy bár sok a versenyző a műfajban, de a világvége még sosem volt olyan jópofa, mint amikor Tom Cruise hozta el nekünk – és róla szóló film is ritkán annyira okos, mint a Digger.
Nyitókép: outnow.ch
