Beteg az egész ház,
hangzik el a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Rossz versek és a Magyarázat mindenre rendezője, Reisz Gábor új filmjében, a Földszintben, ami azt jelenti, hogy beteg ez az egész ország: nem elég odafent lecserélni a vezetőt, mert a bajokat nem pár ember okozza, hanem az a nép, amelyik megválasztja, ott tartja és támogatja azt a pár embert. Igen, tényleg ennyire egyértelmű a metafora, és épp ez a legnagyobb baj a filmmel – de ne rohanjunk ennyire előre.
Reisz Gábor első két, mélyen személyes filmje után fordult a politika felé: a Magyarázat mindenre már ugyanezt a témát kapargatta, azaz azt, milyen is az a nép, amelyik támogatja és ott tartja a közéletet megmérgező politikusokat. De akkor még nem a kérdés politikusos feléről beszélt, hanem a népről: hogyan válik mindenre magyarázattá a politika, és az, hogy ki melyik politikussal ért egyet? Épp ettől működött a film: a saját hétköznapjainkat mutatta meg, ismerős tanárokat a tanáriban, újságírókat a kérdéses hitelességű lapoknál, építészeket az irodában, házaspárokat otthon, és a gyerekeket, akiken mindez lecsapódott.
A velencei filmfesztiválon bemutatott Földszint viszont ellép a realitástól. De azt, hogy „ellép”, úgy kell érteni, ahogyan a Rossz versekben lép el a főhős az ágyától, és dől bele azonnal a medencébe (speciel ilyen jelenet, ágy nélkül, a Földszintbe is került): a Földszint ellép a realitástól, és belezuhan egy medencébe. Hogy mennyire működik, az attól függ, hol tart épp a zuhanásban. Mert ez a film is a realitásból indul, aztán bejön az abszurd, odalent pedig a börleszk van: akinek a börleszk is bejön, arra persze nem igaz a „kevésbé működik” kifejezés, de nekik másik kritikát kell keresniük, ha egyet akarnak érteni.
https://hvg.hu/360/20260919_reisz-gabor-rendezo-interju-foldszint-ner-listazas-nfi-velence-hvg
A sztori kiindulása, hogy a Kristóf nevű főhős teljesen véletlenül feketepenészt talál a feleségével együtt viszonylag frissen vásárolt lakásában az egyik beépített szekrény mögött. Megpróbálja kideríteni, hogy honnan eredhet a veszélyes kór: ahogy a szomszédokkal beszélget, kirajzolódik, hogy kik támogatják lelkesen a legfelső szinten lakó közös képviselőt, és kiket tekint a lojális lakók csoportja közellenségnek, akik nem szolgálják a ház érdekeit, majd persze eljut magához a kiskirályhoz, a közös képviselőhöz is, aki viszont profi politikusként üres szólamokkal szúrja ki a szemét. A ház ura persze nyilvánvalóan a saját életének jobbá tételén fáradozik, és ehhez csak felhasználja a lakókat, akik ugyanakkor elég vakok ahhoz, hogy ezt ne ismerjék fel, és saját szavazatukkal még hozzá is járuljanak, hogy a ház rájuk dőljön, miközben a vezető kacsalábon forgó palotában él.
Hogy ez a rövid összefoglaló meglehetősen didaktikusnak hangzik? Az baj. Hogy a film is, az még nagyobb baj.
Nem azért, mert Reisz Gábornak ne lenne mindenben igaza, mert igaza van. Tényleg ilyen országban élünk, tényleg ilyen a házunk.
Hanem azért baj, mert így a film lényegében semmilyen más értelmezést nem enged meg. Minden jelenet lefordítható egyetlen egyszerű kulcs használatával: a ház az ország, a közös képviselő a miniszterelnök, a lakók az állampolgárok, a kiközösített néni meg az ellenzék. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy a „közös képviselő” viselt dolgait bemutató „lakó”, aki elmegy a tetőtéri Hatvanpusztába, hogy leleplezze az üzelmeket, ugyane kulcs szerint Magyar Péter. Ez megint csak nem azért baj, mert ne lehetne az aktuális magyar pártpolitikáról filmet készíteni, lehet, sőt kell is. Hanem egyrészt, mert nincs mélysége, csak megoldókulcsa.
Másrészt pedig mert ez a film így fél évvel a választás után helyrehozhatatlanul elkésett.
Igen, lehet azt mondani, hogy „de ezek általános problémák”, hogy „ez a metafora minden olyan társadalomra ráhúzható, ami olyan, mint a mienk volt 2025-ben”, és ez talán igaz is, de ezt a filmet így nem lehet bemutatni 2026 októberének legelején, mert ez a film 2026 októberének legelején egyetlen másik országról sem szól, csakis 2025 vagy 2026 elejének Magyarországáról, amiről viszont akkor akartunk volna filmeket nézni. (Akartunk is, lásd a februári, meglehetősen hasonló metaforát kibontó Itt érzem magam otthon közel 300 ezer nézőjét: ott nem egy ház, hanem egy család jelképezte az országot, nem egy közös képviselő, hanem egy családfő a miniszterelnököt, és nem egy lakó, hanem egy új családtag a rendszerbontó erőt.)
Jelenet a filmből
Cirko Film
Ha a Földszintet öt vagy tíz év múlva mutatják be, lehetett volna rá azt mondani, hogy általános parabola. Most itt Magyarországon nem lehet. Egy filmnek, egy művészeti alkotásnak sem adatik meg a luxus, hogy függetleníteni tudja magát az itt és most kontextusától.
És akármilyen jól is játszik az összes színész, a börleszk senkinek nem áll jól – főleg a filmnek nem. A lakógyűlés, aminek a film nagyjelenetének kellene lennie, a Benny Hill Show-t idézi, de Reisz és a forgatókönyvet vele együtt író Schulze Éva az abszurdban is túl sokszor választottak olyan megoldásokat, amelyek elidegenítenek, mintsem hogy – ami az abszurd feladata – más eszköztárral és más hatásmechanizmussal is át tudnák adni ugyanazt a hangulatot, mondandót, érzést, ami felé a realista részek is mutatnak. A szexi fiatal nő, aki magától levetkőzik a főszereplő előtt; a szemétdombra elszállított szereplő és egy idő után általában a lakók viselkedése ilyenek: nem a ház vagy az ország abszurditására mutatnak rá, inkább komolytalanná teszik az egészet.
Crespo Rodrigo az, aki épp ezért is kitűnik a szereplők közül: noha az ő szerepe közös képviselőként a legelrugaszkodottabb, Crespo mégis az elsőtől az utolsó pillanatig olyan komolyan játszik, mintha a legsúlyosabb Haneke-drámában szerepelne. Képes minden politikusi bullshitet rezzenéstelen arccal és a kimondott szavakhoz tökéletesen passzoló érzelmekkel elővezetni: épp attól remek az alakítása, hogy kétségeket ébreszt bennünk. Kétségeket arról, hogy ez a fickó talán mégis elhiszi a hülyeségeket, amiket mond? Létezik ilyen? Ha egyértelmű lenne, hogy hazudik, semmi izgalmas nem lenne benne – így viszont nagyon is az. (Még egy érv a túl egyértelmű dolgok ellen, amikkel pedig tele van a film.)
Crespo Rodrigo és Tompa Ádám
Cirko Film
A főszereplő Tompa Ádám is emberi jeleneteiben a leghitelesebb: tutyimutyi férjként, aki mindig a legkönnyebb ellenállás felé próbál menni, és ha ezzel másoknak csalódást vagy kárt okoz, inkább úgy tesz, mintha ezt észre se venné. Ő az ember, aki ott se volt – egészen addig, amíg néhány egyszerre, de több irányból érkező rúgás ki nem billenti ebből a pozíciójából. (Ilyen értelemben egyébként jó metaforája az öntudatára ébredő választópolgárnak.) Felesége szerepében Józsa Bettina attól izgalmas, hogy szelídsége mellett is képes megmutatni az általa játszott nő erejét; épp ezért méltatlan hozzá az a közhelyesre és felszínesre írt monológ, amivel megmagyarázza egy korábbi tettét a férjének.
A Földszint egyetlen napot mutat be, amikor az országban megtörténik a földcsuszamlásszerű ráébredés; a rákövetkező nap hajnalán véget is ér. Mi lesz utána? Lesznek következmények? Milyenek? Lesz új közös képviselő? És ha igen, ő már hajlandó lesz foglalkozni a penésszel? Ha beteg az egész ház, mi kell ahhoz, hogy meggyógyuljon?
Ha mindezeket metaforákként lefordítjuk a Földszint megoldókulcsa szerint, akkor: nem tudjuk, hiszen ezeket a napokat éljük most. Ha filmes szemszögből kérdezzük, akkor egyetlen egyvalami biztos: hogy Reisz Gábor képes lenne kiváló filmet rendezni ezekről a kérdésekről, hiszen nagyon ért azokhoz a kérdésekhez, amelyekre nincs egyértelmű válasz. Egyértelmű dolgokból nem csak ő nem tud igazán jó filmet készíteni.
Nyitókép: Jelenet a Földszint című filmből. Forrás: Cirko Film
