Magyarország egyik legnagyobb problémája, hogy több mint két évtizede rendkívül kevesen dolgoznak, melynek legfőbb okozói a mindenkori politikai döntéshozók. Ez a tanulság szűrhető le a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézete és a Budapest Intézet közös tanulmánykötetéből a magyar foglalkoztatáspolitika elmúlt két évtizedéről.

Ha el szeretnénk érni az uniós országok foglalkoztatási rátájának átlagát, akkor valóban nagyjából arra az egymillió munkahelyre lenne szükség, amit a közel két éve megalakult Orbán-kormány ígért. Ez körülbelül annyi munkahely, amennyit elveszítettünk a rendszerváltás óta. Ezen minden régiós versenytársunk átesett, egy fontos különbséggel: Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovákiának és Szlovéniának sikerült pótolnia az elveszett munkahelyek jelentős részét, Magyarországon viszont beragadt az alacsony foglalkoztatás.

Ez nem csak a gazdaság felől nézve szomorú eredmény: az alacsony foglalkoztatás következtében nő a betegség és a társadalmi devianciák lehetősége, az emberi tőke leromlik, gettók, stresszövezetek alakulnak ki, és az iskolai, munkahelyi, lakóhelyi szegregáció mellett egyre több magyarországi gyermek nő fel rossz családi környezetben.

Baltával faragnak

A ma is gyenge magyar foglalkoztatási mutatókat nem a rendszerváltás sokkja, vagy a külső konjunktúra kedvezőtlen alakulása és a belső kereslet hiánya eredményezte. Inkább a laza költségvetési politika, és a folyamatos kiigazítások miatt egyre kevésbé kiszámítható üzleti környezet volt a meghatározó. De még inkább az, ahogyan a jóléti rendszert alakította a mindenkori magyar kormányzat – állapítják meg a tanulmánykötet szerzői.

Egymillió munkahely: a rendszerváltáskor veszett el, sose pótolták

A politika a rendszerváltás idején keletkezett munkaerő-piaci problémákat rendszerint nagy, általános megoldásokkal próbálta megoldani, pedig jobb lett volna kis, célzottabb eszközöket alkalmazni – mondta Scharle Ágota, a Budapest Intézet ügyvezetője. A nagy politikai megoldás a rendszerváltás elején például azt jelentette, hogy a kormányok úgy kezelték a tömeges munkanélküliség problémáját, hogy engedékenyen szabályozták a korai nyugdíjazást és a rokkantnyugdíjazást. Így a munkanélküliek tömege (de még azok is, akiknek volt munkájuk) kiléphetett a munkaerőpiacról, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy alacsony szinten stabilizálódott a foglalkoztatás.

A munkakínálat egyoldalú ösztönzésére hozott ellenkező lépések sem jártak sikerrel: a munkanélküli-ellátások összegének csökkentése, a gyed átmeneti eltörlése (a bölcsődei kapacitások növelése nélkül), a gyes melletti munkavégzés engedélyezése nem növelte a foglalkoztatást, viszont hozzájárult a szegénység növekedéséhez. (A bértámogatások és a munkaadói járulékok csökkentése ezzel szemben növelheti a foglalkoztatást a tanulmánykötet szerzői szerint).

Akkor is erőltetik, ha nem jó

A helyzet ma sem jobb. A Gyurcsány-, a Bajnai-, és az Orbán-kormány elsősorban a közmunkát találta ki ellenszerül a tömeges munkanélküliségre, amivel ugyanakkor az alacsony foglalkoztatottságon nem sikerült túllépni. Ez nem meglepő, hiszen a munkagazdasági szakirodalom a nagy volumenű közmunkát a legkevésbé hatékony eszközök közé sorolja - a közmunka volumene ennek ellenére szökött 2010-re sosem látott magasságokba. Sőt, a jelenlegi tanulmány azt is megállapítja, hogy a kormányok annak ellenére ragaszkodnak a közmunkaprogramokhoz, hogy a hatásvizsgálatok alapján azok nem csökkentik, hanem kis mértékben még növelhetik is a munkanélküliséget.

Ezt a kötet szerzői azzal magyarázzák, hogy a foglalkoztatást alakító döntések a 90-es évek második felétől kezdődően a szakmai apparátustól fokozatosan átkerültek a politikusok kezébe, vagy másképpen mondva: átpolitizálódott a szakmai döntéshozatal. A politikusok így hosszú távú gazdasági célok helyett, egy-egy eszközbe beleszeretve, rövid távú, a szakmai tudással és tapasztalatokkal ellentétes ad-hoc döntéseket kényszeríthettek át az apparátuson (mint például a foglalkoztatás növelése ellen ható jelentős minimálbéremelés az első Orbán-kormány idején, vagy éppen tavaly). Az elmúlt két évtizedben, ha készült is átfogó stratégia, annak következetes végrehajtására már nem került sor.

Mit kellene tenni?

A sikeres foglalkoztatáspolitikához mindenekelőtt arra lett volna szükség, hogy több terület – a bölcsődei férőhelyektől a bérlakásokon át a közösségi közlekedés támogatásáig – összehangoltan támogasson egy, a foglalkoztatás bővítése érdekében kidolgozott, és az egymást váltó kormányok által egyformán elfogadott kormányzati stratégiát.

A tanulmánykötet szerzői szerint a foglalkoztatáspolitika három fő területen tehetne a foglalkoztatás növelése érdekében: ösztönözhetné a munkaerőkereslet és a munkaerőkínálat megfelelését, növelhetné a béralkalmazkodás rugalmasságát, és csökkenthetné a munkahelyek betöltésével, illetve a munkába állással együtt járó költségeket. Mindenekelőtt kiszámítható makrogazdasági környezetet kellene teremteni, valamint csökkenteni kellene a cégek adminisztrációs terheit, illetve bérköltségeiket is.

Közmunka: nagy volumen, alacsony hatékonyság

A bérek alakulásának rugalmassá tétele azt jelentené, hogy ha sokan akarnak dolgozni, akkor a béreket hagyni kellene ennek megfelelően csökkenni, különben nem fog nőni a foglalkoztatás. Az oktatás és a lakáspolitika segíthetné a költözést és az ingázást, emellett célzottabb és jobb minőségű átképzési programokat kellene működtetni (pl. alapvető, hogy legyen olyan adatbázis, amelyben a munkaügy megtalálja, hogy melyik képzőből mikor és milyen bérrel tudtak elhelyezkedni, így könnyen értékelhetővé válik a képzéssel foglalkozó szervezet). Szükség lenne a munkaügyi kirendeltségek fejlesztésére is: a könnyen, olcsón elérhető munkapiaci információk már önmagában csökkentik a munkanélküliséget.

Mindezek megvalósítása elsősorban nem a költségvetési források, hanem a kormányzati apparátus szakmai kapacitásai, illetve a politikai költségek frontján ütközhet akadályokba – állítják. Vagyis, fel kell rúgni jó néhány politikai kompromisszumot, hogy hazánkban hosszú távon helyreálljon a foglalkoztatás.