Már megint egy nap, amelyik „forradalmi” változások kezdetét jelzi, legalábbis Európa pénzügyeiben.

A túlzásoktól és a lelkesítő szavaktól nem idegenkedő bizottsági stílusnak megfelelően ezt a jelzőt aggatta a pénzügyminiszterek tegnapi döntésére Michel Barnier, a belső piacért felelős biztos.

A dolog lényege, hogy az Ecofin megállapodott az egységes bankszanálási mechanizmus fő elveiről, amivel – a biztos szavai szerint – a masszív bankmentés időszaka lezárult.  Barnier egyúttal azzal is elbüszkélkedett, hogy mostantól nem az adófizetők pénzét kell efféle akciókra költeni.

Ennek van egy igazán megnyugtató momentuma: a betéteket százezer euróig egész Európában garantálják, és ha egy bank netán csődbe megy, vagy afelé tart, és emiatt a működését fel kell függeszteni, akkor ezeknek a betéteknek a kifizetését meggyorsítják (20-ról 7 napra viszik le), akár az igények előfinanszírozása árán is.

A nemzeti és a közösségi költségvetések megkímélésének a módja már korábban körvonalazódott. A 2008-as válság után több országban megvalósított, a pénzügyi rendszert az összeomlástól megmentő kimentések, bail-outok költségeit az adófizetők állták, a most ezek helyébe lépő belső mentés (bail-in) árát viszont a részvényesek és a nagybetétesek fizetnék meg.

AFP / John Thys

A 2008-as válságot követő években az volt a tipikus megoldás, hogy amennyiben egy nagybank ténykedése veszélybe került, és esetleges bedőlése a tőkeáttételeken keresztül az egész pénzügyi rendszert megrázta volna, akkor az adott ország költségvetése azonnal közbelépett. Ha erre nem volt képes, hívta az IMF-et és az EU-t, amely a közös érdekből következően fizetett, mint egy katonatiszt.

Gyorsabban, mint valaha, és rendkívül határozottan. Így vagy úgy, a bankrendszer megmentése is közrejátszott abban, hogy egyes országokban – például az íreknél – brutálisan nagyra nőtt az államháztartás hiánya, majd az államadósság.

Magyarország e sorból annyiban kilóg, hogy 2008 októberében a lejáró államadósság megújítása került veszélybe, ezért vált szükségessé az IMF-EU-páros gyors segítsége, amiből a magyar tulajdonú bankok megerősítésére is futotta, azzal az elgondolással, hogy ne kerüljenek versenyhátrányba külföldi riválisaikkal szemben.

A külföldi tulajdonú bankok feltőkésítését anyabankjaik megtették. Ez óriási könnyebbséget jelentett a magyar költségvetésnek.

A válságot követő időszak tapasztalatain okulva arra a következtetésre jutottak Európa pénzügyi irányítói, hogy az államháztartás és a bankrendszer közti ördögi körből ki kell lépni. Az ördögi kör erőteljes leegyszerűsítéssel a következő volt. Ha egy országban bajba jutnak a bankok, akkor az állam a betétesek védelme és a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében besegít. Az extra kiadás miatt az államháztartás hiánya és az államadósság megugrik, az állam egyre nehezebben jut új hitelekhez. És egyre drágábban. A kamatok emelkedésével a bankok kezében lévő állampapírok árfolyama zuhan, az állampapírban tartott portfolió veszít értékéből.

Ez súlyosbítja a bankok helyzetét. Emiatt még nagyobb segítségre szorulnak, ami még több közpénzt emészt fel. A helyzetet bonyolítja, hogy a közpénzt nem feltétlenül – sőt tipikusan nem – annak az országnak az adófizetői adják bankmentésre, amelynek a bankja(i) a csőd közelébe jutott(ak). Aktuálisan, ha az olasz bankrendszer netán meginogna, szanálási igényét aligha tudná más finanszírozni, mint a német adófizetők. Amiről az eurózóna fenntartásáért már eddig is súlyos terheket vállaló Németország kancellára hallani sem akar.

Olyan mechanizmust kellett találni, amely lehetőség szerint megkíméli a közpénzeket. Ezért felállítottak egy hierarchikus sort, hogy egy bank rossz gazdálkodásáért ki fizessen. Az első helyen a tulajdonosai (részvényesei) és a hitelezői vannak, valamint a nagy betétesek. (Százezer eurón felül.) Ha ez sem elég, meg kell vizsgálni, hogy a bank karcsúsításával, megcsonkításával – egyes részei eladásával – házon belül végre lehet-e hajtani a szanálást (ez a bail-in). Ha nem, és a bank súlya miatt elkerülhetetlen a megmentése, vagy a felszámolás lenne a költségesebb megoldás, akkor kerülhet sor az egységes bankszanálási mechanizmus működtetésére.

Innen már bonyolódik a helyzet. Az elmúlt hónapokban az is körvonalazódott, hogy a bankmentésre igénybe vehető szanálási alap forrásait maguknak a bankoknak kell összeadniuk, amelyek a biztosított betétek egy százalékát ebbe fizetik. Így tíz év alatt 55 milliárd euró jöhet össze. „Azt már tudjuk, mi jön azután, csak azt nem, mi lesz addig” – jellemezte a helyzetet egy befolyásos szakértő.

Kézenfekvő, hogy végszükség esetén az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) 500 milliárd eurós keretének egy részét (legfeljebb 60 milliárd eurót) közvetlenül a bankok feltőkésítésére lehessen fordítani, ám egyrészt a kassza nagy részét elviszi a görög válság, másrészt a német kormány az ESM kiterjesztéséért nem lelkesedik. A döntésről kiadott közlemény ezt a lehetőséget sem zárja ki teljesen, de nagyobb esély mutatkozik arra, hogy a szanálási alap hitelt vehessen fel. 

A pénzügyminiszterek úgy döntöttek, hogy a következő tíz évben a bankszanálási alap forrásainak begyűjtése nemzeti hatáskörben marad, ám a pénz egyre nagyobb részét átengedik a közös alapnak, míg az végül fel nem töltődik, és nemzetközivé nem lesz. E tekintetben jogi vita is kibontakozott: ezt meg lehet-e oldani a mai kereteken belül, erre kormányközi megállapodásokat kell kötni, vagy a szerződést is módosítani kell.

Bár a „forradalmi kezdet” ellenére sok a tisztázatlan kérdés, a bankunió ügye egy év alatt kétségkívül haladt valamennyit, és nagyjából a következőképen áll. Jövő novembertől a 8300 európai bankból nagyjából a legnagyobb 130-nak a felügyeletét az Európai Központi Bankban létesítendő egységes felügyelet közvetlenül látja el, amely a nemzeti felügyeletekkel együttműködik, és hatáskörét más bankokra is kiterjesztheti. Az új bankszanálási mechanizmus 2015. január 1-jén lépne életbe, feltéve, hogy azt a most leköszönő Európai Parlament még jóváhagyja. A bankunió az eurózónára kiterjed, de nyitott, bármelyik uniós tagország bármikor csatlakozhat hozzá.

A magyar álláspont nagyjából úgy körvonalazható: ráérünk akkor dönteni, ha már valamennyi részlet tisztázódott. Más nézőpontból azonban a dolog úgy fest, Európa és Magyarország útjai más irányba tartanak. Míg Európa kormányai egy uniós forrás szerint 1300 milliárd eurót fordítottak bankmentésre, feltőkésítésre és megerősítésre, hogy stabilizálják a pénzügyi rendszert és fenntartsák annak működőképességét, a magyar kormány alaposan legyengítette bankrendszerét. Hadat visel ellene.

Európa legnagyobb bankadójával veszteségbe sodorta a szektor egészét, a leánybankok külföldi tulajdonosait tőkeemelésbe hajszolta, Felcsuti Péter szavaival élve „zombi” állapotba hozta őket: nem hiteleznek, nem segítik a gazdasági növekedést. Közben a kormány nem talált megoldást a fő veszélyforrásra, arra, hogy mi legyen a növekvő részarányú rossz hitelekkel, ellenben azt a benyomást keltette, hogy megsegíti a devizaadósokat – ez önmagában is csökkenti a törlesztési hajlandóságot, tovább növelve a nemteljesítő hitelek arányát.

Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a hitelezés még jó ideig nem áll helyre, belépett a Magyar Nemzeti Bank, hogy a beruházásokat nulla kamatozású hitelekkel élénkítse, amelyeket a kereskedelmi bankok 2,5 százalékos kamatozású hitellel helyezhetnek ki. Ez átmenetileg segíthet ugyan, de a piaci hitelezést tartósan nem helyettesítheti; ellenben torzítja azt, és perspektivikus terheket ró a költségvetésre.

A nagyobb magyar kereskedelmi bankok külföldi tulajdonosai benne vannak abban a 130-as csoportban, amelyikre kiterjed az Európai Központi Bank egységes felügyelete. Szlovák leányán keresztül az uniós felügyelet „belelát” az OTP könyveibe is. Ha Magyarország nem csatlakozik a bankunióhoz, bankjai nem kapják meg azt a biztonságot, amit az eurózóna pénzintézetei. Emiatt drágábban juthatnak hitelekhez, versenyképességük romlik. Ez önmagában is felettébb súlyos érv a csatlakozás mellett.

Csakhogy az európai és a honi bankpolitika egyáltalán nem harmonizál. A magyar kormány nem bánná, ha egyes bankok tönkremennének, azokat az állam olcsón megkaparinthatná, ami nem éppen a stabilitás és az átláthatóság irányába mutat. (A takarékszövetkezetek esetében a megerősítést államosítással kapcsolta össze.) Ez nem éppen az európai út. Ami ennél is nagyobb baj, ha netán egy krízis megint beüt, Magyarország kevésbé számíthat nemzetközi segítségre, mint 2008-ban. Vagyis sokkal nagyobb árat fizet érte.