Dóc kis zsákfalu Csongrád megyében. A központtól néhány kilométerre, az út mentén van Juhászék kis majorja: egy akol a juhoknak és egy 2 négyzetméteres fabódé Árpádnak és Ilonának. Éppen 20 évvel ezelőtt, húsvétkor költözött a ma 62 éves Ilona Dócra, a majorba a 18 évvel idősebb Juhász Árpádhoz, hogy segítsen neki a juhokat rendben tartani. Úgy tervezték, hogy a gyapjúból Ilona majd sző, csinál takarót, zoknit, boldogulnak valahogy. De az életük egy vesszőfutás lett.

Idén januárban már a juhok elárverezésének időpontját is kitűzték, akkor azt elhalasztotta a végrehajtó, máig nem tudják milyen időpontra. Ahogy arról korábban a hvg.hu beszámolt, Juhász Árpád földet bérelt Dóc határában a csongrádi állami gazdaságtól 1990-től kezdve. A szerződés 10 évre szólt azzal a záradékkal, hogy a bérlőnek előhaszonbérleti joga van, tehát ha nem mondják fel a szerződést, automatikusan meghosszabbítják azt.

Csak közben tönkrement az állami gazdaság, a föld az ÁPV Rt kezelésébe került. Itt kezdődtek a gondok, mert időközben Héjja István csongrádi gazda cégébe beolvadt az állami gazdaság jogutódja, Héjjáék pedig bérleti szerződést kötöttek arra a földre, amelyen Juhászék akkor már legeltették a juhokat. Ez 2000-ben történt, azóta perben-haragban állnak egymással.

Ilonka

Szlavkovits Rita

A mostani földpályázaton erre a területre nem Héjja István, hanem egy helyi gazda pályázott, most ő veri le körbe a cölöpöket. Az új gazda álláspontja, hogy a törvény szerint neki nincs is joga albérletbe adni a földet, tehát Juhászéknak menniük kell.  Az akolban húsvétra bárányok születtek, a több száz juh a legelőn, Ilonáék pedig alig tudják álomra hajtani a fejüket. „A dac tart itt a majorban" – mondja Ilona. A rivális nagygazda, Héjja István 18 évvel ezelőtt azt mondta neki, hogy menjen oda, ahonnan jött, és hogy „mi románok csak lopni jövünk ide. Szíven ütött a dolog, mondtam neki, hogy én magyar vagyok, Erdélyből jöttem, nem lopni, dolgozni.”

Csángóföldról  jöttem

„Ott is szegények voltunk. Gyimesbükkön éltünk. 13 évesen tudtam meg, hogy nem a vérszerinti édesanyám nevelt, mert ő olyan szegény volt, hogy nem tudott nevelni” – meséli Ilona, miközben kiugrik a „konyhába”, egy fóliával fedett sátorba kávét főzni. „ Magam 16 évesen férjhez mentem, három gyerekem született. Az uram bányában dolgozott, szilikózisban meghalt. Nem volt könnyű az életünk, azt megtanultam, ha van egy tehenünk, akkor éhen nem halunk, van mindig egy-két pohár tej a gyerekeknek.”

Szlavkovits Rita

Amikor Ilona gyermekei felcseperedtek, újra férjhez ment. 1987-ben született még egy kislánya, Emese. Amikor ő két éves volt, úgy döntött a házaspár, hogy eljönnek Magyarországra szerencsét próbálni, hátha könnyebb lesz az életük. Békésszentandráson, egy pulykafarmon kaptak munkát, kosztot, kvártélyt óvodába is járhatott Emese. Bár szerettek ott lenni a tanyán, nem maradhattak, mert a férje erősen ivott. Szegedre jöttek, itt egy kertészetben helyezkedtek el, de az ura tovább ivott, mígnem egyszer felgyújtotta még az asszony ruháit is. A gazda akkor őt „átrakta” a határon.

A lányával maguk maradtak. Ekkor, itt a kertészetben találkozott Ilona Árpáddal, aki mesélt a juhokról. Az asszonyt érdekelték a juhok, mert Erdélyben gyapjúval is foglalkozott egy népművészeti körben. „Ismerem minden csínját-bínját a szövésnek, kötésnek” – mosolyodik el Ilona. „Többször kimentünk Árpádhoz, elrendezgettem a bódét, a juhokat és tervezgettünk: Árpád gondozza a juhokat, én meg nyírom, kezelem a gyapjút és megmunkálom.  Ennek van most húsvétkor épp 20 éve.”

„Elindult a pokol”

Ilona szép komótosan letörli az asztalt és folytatja – „Már 1996-ban kezdődtek a gondok, Árpád nem tudta fizetni a hitelt, amit a gazdaság fejlesztésére felvett, mert a Héjja családdal elindult a hadakozás.  Még a tervezgetés fázisában voltunk, nekem nem voltak rendben a papírjaim, amikor rám hívták a rendőröket, rabkocsiban szállítottak haza, Emesét itt hagytam, úgy gondoltam, jobb itt neki még így is. Egy év elteltével tudtam visszajönni.”

Juhász Árpád

Szlavkovits Rita

Addigra már állandósult a háború a határban: felgyújtották a legelőt, felmaratták a kutat. A rendőrségi vizsgálatok – ahogy a 10 évvel ezelőtt történtekre emlékszik az asszony - mindig eredmény nélkül zárultak le. "Persze mindezek ellenére még bíztunk Árpáddal, hogy bizonyítani tudjuk az igazunk, s véget érnek a rémálmok. Időről-időre felkerestem a helyi polgármestert (mikor melyiket) talán valamilyen pályázattal be lehetne indítani a gyapjú feldolgozást, megtanítanám a dóci asszonyokat szőni. De ezekből a tervekből nem lett semmi. Mostanra már belátom, ennek nincs vége. Pontosabban szólva, már vége. Most már csak azt nem tudjuk, melyik napon.”

Ilonka most állandóan nyugtalan, ideges. Azt mondja, ez a húsvét most ilyen, nem lesz ünnep.

„Feltámadás? Nekünk mikor támad fel Jézus?”” – kérdezi.

Fénysugár?

Ketten vagyunk a majorban Ilonával, a 80 éves Juhász Árpád többnyire a városban „intézi az ügyeket”, tanácsadókat, ügyvédeket keres fel, hivatalokba látogat. Ilonára marad az állatok ellátása, nem bírja egyedül. A napokban éppen akad segítsége, Attila a faluból, de mint kiderül, valójában majdnem Ilona földije, Marosvásárhely mellől érkezett, dóci lányt vett feleségül. Attila feladata, hogy cölöpöket verjen le. „Mert Árpád még veteményest akar", értetlenkedik az asszony: "de hát mire, amikor azt sem tudjuk, mikor teszik ki innen erőszakkal a szűrünket?”

Itt élnek Ilonka és Árpád

Szlavkovits Rita

Ilona gondolkodik a jövőn is, van egy nagyon halvány reménysugár: „Nemrégiben az LMP-s Vágó Gábor édesapja és egy ismerőse (itt laknak Dócon) elvittek Ópusztaszerre egy körbe, ahol megmutathattam, hogyan kell bánni az orsóval. Nagyon bizsergett mindenem, erre várok 20 éve. Valamiféle pályázatról beszélnek, ha nyernek, lehetne csinálni". "De mi lesz Árpáddal? Főleg, ha elviszik a juhokat. Örökké bántana a lelkiismeret" - teszi is hozzá azonmód.