Február közepe, péntek kora délután. A váróterem dugig van, a Munkaügyi Hivatal újpesti kirendeltségének „ügyfelei” csüggedten szorongatják sorszámos cetlijüket és várják, hogy végre sorra kerüljenek. Az „állások” feliratú parafatábla szinte üres, mindössze egy-két hirdetés van kitűzve és délután kettőkor már Expressz újságot is hiába keresne az ember.

Most járok itt először, regisztrálni jöttem mint álláskereső. Fél órát kellett dekkolnom a nyomasztó hangulatú teremben, mire az egyik pultnál az ügyintézőhöz kerültem. De nem jutottam sokra, első körben csak egy adatlapot kaptam, és időpontot. Egy hét múlva jönnöm kell vissza, akkor leszek hivatalosan is álláskereső (régi nevén munkanélküli).

Gyorsan megy az ügyintézés

Eltelt az egy hét, kora délután érkezem meg, újra zsúfolt a terem, idősek és fiatalok, jól öltözöttek iPhone-nal és szakadt vagy munkás ruhákban levők várják a sorukat. Időpontom van, ezért gyorsan sorra kerülök, egy szimpatikus és érezhetően tapasztalt ügyintézőhöz kerülök, aki tempósan, de érthetően magyarázza az ügymenetet. Nyilatkozatokat töltünk ki, adatokat egyeztetünk, papírokat cserélünk – jól haladunk. A többéves munkaviszonyom alapján a maximális munkanélküli segélyt (hivatalosan, 2012 óta már álláskeresési járadékot) fogom kapni – közli a hölgy, ami havi bruttó 105 ezer forintot jelent, azaz körülbelül nettó 70 ezer forintot utal majd az állambácsi. Ennél akkor sem kaphat senki többet, ha például havi félmilliót vitt haza az előző hónapban munkabérként, mert akkor még volt állása - a szabály az szabály.

Az ügyintézőnek még a hangján is érződik, ahogy ezt mondja, hogy mire is elég ez a pénz. De a maximális összeget sem adják ingyen, ugyanis együtt kell működni a hivatallal, különben ugrott a segély: egy ingyenes csoportos álláskeresési tréningen kell részt venniük a juttatásért folyamodóknak.

Müller Péter néz velem farkasszemet

Újra egy hét eltelt, meg kellett jelennem ezen az álláskeresési tréningen, amely egy másik helyszínen volt. Március van, hétfő reggel huszonketten gyűltünk össze a Kontakt Alapítvány által szervezett álláskeresési foglalkozáson. A Váci úti irodaház tárgyalójában igazi office-hangulat uralkodik: a terem közepén egy flipchart (állvány, rajta papír) árválkodik a neonlámpák fényében, miközben a körben elhelyezett fekete-fehér székek terápiás jelleget kölcsönöznek az eseménynek.

“Soha ne add fel” – olvasom a falra kiragasztott képen, mellette piros betűkkel egy felirat hirdeti: „mert a célod most aktuális.”

A szemben lévő falon elhelyezett, láthatóan nagyon sikeres öltönyös férfiakat ábrázoló motivációs képek között Müller Péter néz velem farkasszemet. A társaság itt is nagyon vegyes: fiatalok és idősek várják a foglalkozás kezdetét. Jobban mondva, a végét: többen már arról érdeklődnek, mikor lehet büntetlenül lelépni. A tréning 5 órás, kicsit aggódtam, hogyan fogom kibírni, mert hideg élelmet nem hoztam magammal, és mint megtudtam, korábban több naposak voltak, de „érdeklődés hiányában” lerövidítették a foglalkozásokat – ennek megfelelően a csoport fele el is szállingózik félidőben.

Képünk illusztráció

AFP / China Out

A monstre tréning egy rövid szóbeli bemutatkozással kezdődik, mindenki elmondja, honnan jött, mivel foglalkozott korábban, és milyen munkát keres. Van köztünk pályakezdő virágkötő, cipőfelsőrész-készítő, pszichológus, mérnök, újságíró és sajtóreferens, és ahogy az várható volt, sokan takarítói munkát keresnek.

A remény és a reménytelenség egy szobában

Profi álláskereső vagyok – így definiálja magát egy idősebb nő, majd zavartan nevetve így foglalja össze kilátásait: „ötven felett már bármi jó lenne.”

Gyorsan kiderül, hogy a jelenlévők többségének motivációja a muszáj: egyszerű a képlet, aki nem jön el, nem kap segélyt. A csapat nagy része passzív marad, hiába kér aktív részvételt a tréning vezetője, inkább a fiatalok próbálnak hozzászólni az éppen aktuális témához: sorolják a különböző álláskeresési módszereket, az ezzel foglalkozó weblapokat, közösségi oldalakat. Regisztráljunk a LinkedIn-en, lájkoljuk a Szárnyas Fejvadászt – ad néhány tippet mentorunk. Kérdés, hogy ezek mennyiben hasznosítható tanácsok a csoport összes tagja számára.

Olyan is van, aki csak az ápolási díj miatt van itt: a rákos anyukám otthon fekszik, a gyerekemet orvoshoz kéne vinnem, én meg itt vagyok, teljesen felesleges az egész – panaszolja a mellettem ülő nő. Őt ismerem, a környékünkön lakik és a lányával fodrászatot vezetnek, hamar rájövök, hogy mindketten feketén dolgoznak.

A féloldalas önéletrajz gáz – így szól az egyik útmutatás az önéletrajzírásról, de a  tréningvezető hozzáállását nem érheti kritika, a flipcharton vázolja fel, mire figyeljünk önéletrajzírás során; hogyan nézzen ki, mit tartalmazzon és mit ne. “Ha volt 30 munkahelyem, de csak 6 éve dolgozom, az nem néz ki túl jól.” Mindeközben a csoport egyik - nálam előrelátóbb, vagy tapasztaltabb - tagja szendvicset vesz elő és komótosan elfogyasztja.

Más a gyakorlat és az elmélet – kommentálja a korábban magát veteránnak, profinak mondó, álláskereső nő, amikor arra terelődik a szó, hogy miért nem kell a cégek igazságtalan munkaszerződéseit elfogadnunk. A foglalkozást vezető nő mindenesetre lelkesen érvel, de a csoport többségét láthatóan nem győzi meg, a magyar valóság tükröződik az arcokon: a kényszer nagy úr.

Arra a kérdésre, hogy ki volt már állásinterjún, mindössze hárman teszik fel a kezüket.

A lényeg a vidámság

Mindig a fiatalt veszik fel – foglalja össze tapasztalatait a csoport egyik idősebb tagja, majd hozzáteszi, lényeg a pozitív hozzáállás és a vidámság. Elhangzik néhány tanács – mint például “merjetek kérdezni, azt szokták szeretni” – de idő hiányában nagyon nincs idő elmélyedni a témában, ezért fénymásolt lapokat osztanak ki nekünk, kérdéseket  gyűjtöttek össze az tréninget szervező alapítvány munkatársai, amik előfordulhatnak állásinterjúkon.

A foglalkozás végén gyorsan kiürül a terem. Mentorunkat faggatom a tréningek hasznáról, aki elmondja, hogy 40-45 százalékuk talál állást, akik náluk megfordul. Azt persze nem mondta, hogy milyen gyorsan lesz állása a tréningen részt vevőknek. Nem árt felidézni egyébként, hogy a munka nélkül levőknek úgy fele sokáig, akár két évig sem talál állást a hivatalos statisztikák szerint.

Teljesítenie is kell az alaptíványnak, minimum az álláskeresők 20 százalékának el kell helyezkednie, mert csak így fizeti ki az állam a tréningek teljes költségét, meséli. Azt is hozzáteszi, hogy jellemző módon sokan feketén dolgoznak tovább, így ők nem is kerülnek be a statisztikákba, de ezzel sajnos nem tudnak mit csinálni.

Kíváncsi voltam a többiek benyomására, ezért röviden meginterjúvoltam a csoport aktívabb és érdeklődőbb tagjait. “Kilencven százalékban nem mondtak újat” – értékelte a tréninget Niki, aki óvónőnek tanult és ezen a területen szeretne elhelyezkedni, de ennek ellenére hasznosnak találta a foglalkozás, mert jól összefoglalták, hogyan nézzen ki egy jó motivációs levél. A pszichológus Emese is hasonlóan benyomásokat fogalmazott meg: bár a tréning előtt voltak kétségei afelől, hogy mennyi értelme van egy ilyen foglalkozásnak, és mint elmondta, forradalmi újdonságot nem is mondtak, de jó ötleteket adtak ahhoz, hogyan is nézzen ki egy pályázati anyag.

Ott mondták, hogy lehetőség van egyedi tanácsadásra, és fel lehet keresni pszichológust is. A csoportban ezekre nem volt nagy kereslet, mindössze egy fiatal lány ment oda a tréning vezetőjéhez érdeklődni.

Cikkünk szerencsés esetben nem folytatódik.