A napokban bejárta a hír a világot, hogy egy cégvezető 90 százalékkal csökkentette a saját – havi egymillió dolláros, vagyis úgy 280 millió forintos – fizetését, hogy megemelje az alkalmazottai bérét. Dan Price-t, a seattle-i Gravity Payments vezérigazgatóját állítólag egy tanulmány győzte meg, melynek egyik fő állítása, hogy minél többet keresnek a dolgozók, annál boldogabbak. Vagyis az ő esetükben az lenne az állítás, hogy a pénz boldogít. Csakhogy az a bizonyos tanulmány azt is mondja, hogy van egy kritikus jövedelemszint, amikor már nem leszünk boldogabbak a több pénztől. Az anomáliát látva nem kevesebbre vállalkoztunk, mint hogy kiderítsük az igazságot, de eközben egy évtizedeken átívelő közgazdaságtani vitába tenyereltünk.

Ezt olvasta a cégvezető

Megvásárolható a boldogság? – erre a kérdésre kereste a választ egy tanulmányban August Deaton közgazdász és Daniel Kahneman pszichológus. A két kutató az amerikai Gallup Organization felmérését használta fel a kérdés megválaszolásához. Több mint 400 ezer megkérdezett válasza alapján arra az eredményre jutottak, hogy a boldogság a jó fizetésen is múlik, de egyúttal felhívták a figyelmet, hogy ez csak egy bizonyos összegig igaz. Azt tapasztalták, hogy van egy küszöbérték, aminél ha többet keresünk, már nem növekszik érdemben az érzelmi jóllétünk: nem leszünk boldogabbak, nem javulnak emberi kapcsolataink, és egészségesebbek sem leszünk. Pénzben kifejezve évi 75 ezer dollár (mai árfolyamon számolva úgy 21 millió forint) az az optimális összeg, ami még jót tesz a közérzetnek – legalábbis az Egyesült Államokban.

Boldogabb-e a gazdag ember?

Richard Easterlin még 1974-ben azzal a meglepő állítással állt elő, hogy a gazdasági teljesítmény, a GDP növekedése nem teszi boldogabbá az embereket. A kutató azt mondta, nincs szoros összefüggés aközött, hogy a gazdagabbak jobban is érzik magukat, vagyis hiába növekszik az anyagi javakban mérhető jólétünk, nem leszünk szükségszerűen boldogok. Ez az Easterlin-paradoxon. Jó példa erre Japán: az ázsiai ország a második világháború után a történelem egyik legnagyobb gazdasági növekedését produkálta, mégis egyre kevesebben tudtak pozitív választ adni arra a kérdésre, hogy boldogok-e.

A közgazdász állítása akkor forradalminak tűnt, mert megdőlni látszott a fogyasztói társadalom alapvetése, mely szerint a nemzetek gazdaságának és polgárai jólétének növekedésével automatikusan növekszik a szubjektív jóllétük is. Ez a szubjektív boldogság tudományos megnevezése (nem keverendő össze a jóléttel), és azt mutatja meg, hogy az emberek hogyan értékelik saját életüket: ha valaki kielégítőnek találja az életét és több pozitív érzelmet él meg, mint negatívat, akkor magas szubjektív jóléttel rendelkezik, azaz boldog.

Egy ponton túl már nem számít a pénz?

Easterlin igazát látszottak bizonyítani azok a kutatások is, melyek során a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a pénz egy összeghatáron túl már nem számít az embereknek. Amikor az Egyesült Államokat vizsgálták, azt találták, hogy 10 ezer dolláros (úgy 2,8 millió forintos) GDP/fő érték felett a jólét és az elégedettség közötti összefüggés jelentősen gyengül. A kutatások azt mutatják, van egyfajta "plafon-hatás": a létfontosságú szükségletek kielégítése után a további anyagi javak hajszolása már nem teszi boldogabbá az embert.

Egyes kutatók még radikálisabb kijelentéssel álltak elő, volt, aki azt állította, egy kritikus szint felett már negatív hatása van az anyagi bőségnek.

Minél kevesebb a GDP, annál boldogabb az ország?

Egy 2006-os World Values Survey felmérés mintha Easterlin állításait támasztaná alá: a boldogságrangsor élén Puerto Rico és Mexikó végzett (miközben az egy főre eső GDP-t tekintve inkább a középmezőnyben vagy annak a vége felé helyezkednek el), messze megelőzve a világ leggazdagabb országait, például az Egyesült Államokat, Németországot vagy Franciaországot. A skandináv – főleg Dánia – és a közép- és dél-amerika országok is előkelő helyet foglaltak el a listán. A többi földrészhez képest Európában nagyon nagy szórás van az országok boldogsága között. A boldog és boldogtalan országok választóvonala a volt szocialista és a kapitalista államok között húzódik: a képzeletbeli Rubicon két partján Ausztria és Magyarország áll: a 2006-os felmérésben a sógorok a 14. helyet kaparintották meg, míg hazánk csak a 84. lett.

A kutatók arra is rájöttek, hogy a boldogabb országok lakói között nincs nagy különbség a szubjektív jóllétüket nézve. Ezzel szemben a boldogtalanabb országoknál ez pont fordítva van, sokkal nagyobb a szórás, azaz az elégedettek és a boldogtalanok között nagyobb a szakadék. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a fejlettebb államok anyagi jóléte elérte azt a szintet, ahol már nem növekszik számottevően a polgárok boldogságszintje. Másképpen: nem csak a megtermelt GDP számíthat, hanem az anyagi javak eloszlása, elosztása is az adott országban: a szegényebb országokban általában nagyobb a jövedelmi egyenlőtlenség a társadalom egyes csoportjai között, a gazdagabb országokban kevésbé polarizált a társadalom.

Vagy ellenkezőleg: a pénz határtalanul boldogít

Az Easterlin-paradoxon szerint lényegében nincs kapcsolat egy társadalom gazdasági fejlettsége és a boldogság átlagos szintje között. De ahogy az a tudományban lenni szokott, idővel megérkeztek azok a megállapítások is, amik kétségbe vonják ezt az állítást.

Két Amerikában kutató közgazdász ismét megvizsgálta a problémát, és rengeteg, több országra és évtizedekre kiterjedő adatbázis elemzésével arra jutottak, hogy nincs igaza Easterlinnek és azoknak, akik azt mondják, hogy a jövedelem emelkedésével nem növekszik a szubjektív jóllét.

Betsey Stevenson és Justin Wolfers szerint erre a megállapításra a nem kellően széleskörű adatok miatt jutottak a közgazdászok, és egy tipikus logikai hibába estek: azt, hogy nem találtak elegendő bizonyítékot a jövedelemszint és a boldogságérzet kapcsolatára, úgy vették, hogy ez a kettő közötti kapcsolat hiányát mutatja.

Ők viszont az alaposabb adatelemzéssel arra jöttek rá, hogy mégiscsak van kapcsolat, mégpedig pozitív a szubjektív boldogságérzet és az egy főre eső GDP között egy országban. Vagyis, szerintük a gazdagabb emberek boldogabbak. Sőt, a kutatásuk azt támasztja alá, hogy ez az összefüggés az országokat összehasonlítva is érvényes: ha növekszik egy ország egy főre eső GDP-je, akkor növekszik a lakói szubjektív jólléte is. A két kutató szerint arra sincs bizonyíték, hogy létezne az a bizonyos jövedelmi plafon, amelyen túl a gazdagabb országokban már nem növekszik a szubjektív jóllét.

Azt ugyanakkor elismerik, hogy a történeti adatok hiányosak és nehezen elemezhetők, így arra is van példa, ami az ő állításukat támasztja alá (gazdasági növekedés idején növekszik az adott országban a lakók boldogságérzete), de vannak kivételek is. Például az Egyesült Államokban a gazdasági növekedés ellenére nem változott jelentős mértékben a boldogságszint az elmúlt 35 évben, sőt a nők között csökkent. Japán viszont az új adatelemzések alapján az ellenpélda: a gyors növekedés a boldogságérzet növekedésével járt együtt a két közgazdász szerint.