„Mit várunk az IMF-től? Tiszteletet, bizalmat!” – hirdette óriásplakátjain a kormány 2012 őszén, amikor semmi tiszteletet nem tanúsított a vele tárgyaló nemzetközi szervezet iránt, és pávatáncával, megszegett ígéreteivel alaposan eljátszotta annak bizalmát. Volt mit: Magyarország valamiféle különleges státust foglalt el a nemzetközi szervezetben. Egyrészt a tervgazdaságot folytató országok közül elsőként, 1982-ben lépett be az IMF-be, megszegve a szovjet pártvezetés parancsát, másrészt a tervgazdaság reformjával, később a piacgazdasági átmenet túlzásoktól mentes, gradualista vezénylésével is kiváltott némi elismerést.

„A legtöbb közgazdász Keleten nagyrészt felkészületlen volt arra, hogy az átmenettel felmerülő problémákat kezelje. (…) Míg sok nyugati közgazdász nem érti a rendszerváltó országokban az átmenet politikai és társadalmi összefüggéseit, sok kelet-európai partnere nem ért a közgazdasághoz, ami még rosszabb. És nem vagyok biztos benne, hogy a politikai vagy társadalmi ügyekhez konyítana” – mondta Kornai János, a Harvard professzora 1998-ban Olivier Blanchardnak, a Massachusetts Institute of Technology közgazdászának.

Az IMF vezető közgazdásza

A párizsi tanulmányai után szintén a Harvardon edződött Blanchard 2008 szeptemberében lett a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza, belecsöppent a válságba, és gyorsan felismerte, hogy a szokásostól eltérő közelítésmódra van szükség. A régi, leegyszerűsítve restriktívnek titulált recept helyett az ösztönzés híve volt, olyannyira, hogy kollégájával, David Leigh-tel 2013-ban felvetették: alábecsülték a költségvetési megszorítások kedvezőtlen hatását a belső keresletre és a munkanélküliség növekedésére. Bár véleményüket az IMF nem vette magára, és máig nem övezi szakmai konszenzus, tény, hogy az IMF 2008 óta folytatott gyakorlata sokkal rugalmasabb volt, mint bármikor korábban.

Hogy jön a képbe Magyarország? Úgy, hogy 2008 októberében napok alatt kikristályosodott a befolyásos pénzügyi körökben: a Lehman Brothers amerikai nagybank csődje következtében dominószerűen dőlhetnek be a bankok, a pénzügyileg erős országokban a kormányok és a jegybankok együttes feladata a láncolat megszakítása, a csődhelyzetek menedzselése, ám a periférián az IMF-nek kell cselekednie. Ennek jegyében zavarták le az IMF korábbi gyakorlatának mércéjével mérve pillanatok alatt azokat a megállapodásokat, amelyek révén 2008-ban és 2009-ben pótlólagos forrásokhoz juttatták a rászoruló államok költségvetését, és megerősítették azok bankrendszerét. Így Magyarországét is.

Az IMF székháza Washingtonban

AFP / Yuri Gripas

Az IMF/EU-tandemből az előbbi volt az engedékenyebb. Míg Brüsszel – saját szabályait követve – sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar államháztartás hiánya 2009-ben ne haladja meg a 3 százalékot, az IMF szakértői a kibontakozó recesszió mélységét látva célszerűnek láttak némi fiskális lazítást, nehogy túlságosan lehűtsék a gazdaságot. Az érvelést végül az Európai Bizottság is elfogadta, így a Bajnai-kormány némi mozgástérhez jutott: lehetősége volt az élőmunkát terhelő járulékok csökkentésére, a súlyosbodó munkanélküliség tompítására.

A magyar kapcsolat jól jött a válság idején is  

Itt jön a képbe egy másik magyar szál. Az IMF akkori első vezérigazgató-helyettese, John Lipsky felesége révén szintén jól ismerte Magyarországot. Kárász Éva ugyanis annak a Kárász Artúrnak a lánya, aki 1945-ben egy ideig a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt. Ő a kommunista hatalomátvétel után emigrált, 1955-ben csatlakozott a Világbank stábjához, és 1968-tól annak európai irodáját vezette. (80 év a föld körül című könyve 1990-ben jelent meg magyarul.) Így aztán, amikor 2008 októberében szinte egyik napról a másikra befagytak a bankközi piacok, hatalmasat zuhant a Budapesti Értéktőzsde indexe és a forint árfolyama, nem volt vevő a magyar állampapírokra, John Lipskyt szinte percek alatt riasztani lehetett. És főleg nem kellett sokat magyarázkodni.

John Lipsky

AP

„Mindig készen állunk arra, hogy egy tagországnak segítséget nyújtsunk” – mondta Lipsky 2010 októberében a HVG-nek, nem sokkal az után, hogy Orbán Viktor kormánya megszakította az elődjével kötött IMF-megállapodást, hogy alig egy évvel később, 2011 novemberében ismét az IMF-hez fordulva, elkezdje egy évig tartó pávatáncát, amely a Több tiszteletet-kampánnyal ért véget. John Lipsky 2011 novemberében köszönt el az IMF-től.

Magyarok, akik az IMF-nél futottak be karriert

A régebbi IMF-es munkatársak közül ketten is szép karriert futottak be Magyarországon: Szapáry György és Kopits György. Az 1936-as születésű Szapáry György (teljes neve: Gróf Szapáry György Béla Mária József István) 1956-ban emigrált, a Louvaini Katolikus Egyetemen doktorált, opponense történetesen a minap elhunyt Lámfalussy Sándor volt. Szapáry 1966-tól dolgozott az IMF-nél, 1990 és 1993 között annak budapesti képviselője volt. Itt szerzett ismeretsége és tekintélye révén a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese lett, majd az ellenzéki pártvezér, Orbán Viktor szűk tanácsadói köréhez tartozott. Nemzetközi jószolgálati követként igyekezett eloszlatni a Fidesz elnöke körüli bizalmatlanságot.

Szapáry György

Fazekas István

„A választások után Magyarországnak szüksége lesz újabb IMF- és EU-hitelmegállapodásra” – nyilatkozta 2009 júliusában a HVG-nek, és kifejtette, nem hisz abban, hogy az új kormány mindent visszacsinál, amit elődje a pénzügyi stabilitás érdekében megtett. Szapáry többször kifejtette, hogy Magyarországon a Jobbikot csak a Fidesz tudja megállítani, ezért támogatja ő is Orbán Viktort. Szolgálatai fejében az Országgyűlés törvénymódosítással járult hozzá, hogy túlkorosan, 72 évesen Magyarország washingtoni nagykövete legyen – e posztján aztán kínosan magyarázkodnia kellett régi ismerőseinél. A magyar nyilvánosság előtt évek óta nem jelent meg.

Kopits György szintén az IMF-ből tért haza. Nagyapja, Kopits Jenő ortopédsebészként a Magyar Ortopédiai Társaság alapítója volt, Imre fia és István unokája – Kopits György fivére – is ezt a pályát folytatta. A család tiszteletére a Semmelweis Egyetem klinikáján 2006-ban emlékfalat avattak. A sebészcsalád a háború elől emigrált, Kopits György a Georgetown és a svájci Fribourgi Egyetemen tanult közgazdaságtant, 1969-től az Amerikai Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának munkatársa lett, és 1975-ben szerződött el a Nemzetközi Valutaalaphoz. Szapáryt váltva kinevezték az IMF magyarországi képviselőjévé. Ekkor ő is hazai karrierre váltott. Előbb a monetáris tanács tagja lett, majd 2009-ben az Országgyűlés egyhangúlag megválasztotta az akkor megalakított Költségvetési Tanács elnökévé. Nem véletlenül, hisz Kopits e szakterület nemzetközileg elismert tudósa.

Kopits György

Horváth Szabolcs

A Költségvetési Tanácsból Kopits hónapok alatt Európa-hírű, valóban független intézményt kreált, amely a Bajnai- és az Orbán-kormány költségvetésének gyengéire is felhívta a figyelmet. Az Orbán-kormányt támogató parlamenti kétharmad azonban meghurcolta, előbb a stábját menesztette, majd őt is lemondatta. Kopits azóta is a fiskális felelősség szószólója, az Államadósság fenntarthatóságának helyreállítása című könyvét 2013-ban adta ki az Oxford University Press. Tartja a kapcsolatot a hazai közgazdász-társadalommal, anyagilag is támogatja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, és rezignáltan kommentálja a honi fejleményeket. Gulyáspopulizmus címmel terjedelmes cikket írt az orbáni politikáról a The Wall Street Journalba, és idén áprilisban a HVG-ben is kifejtette, hogy Magyarországon olyan etatista rendszer van kialakulóban, amely a Kádár-korra emlékezteti.

Ez a szerencsés személyi összetétel páratlan lehetőséget jelenthetett volna a magyar kormány számára az IMF-nél, ám ezt Orbán Viktor 2010-ben eljátszotta. Például kézenfekvő lett volna az IMF olcsó kölcsöneivel és hitelességével megerősítve folytatni a megkezdett gazdaságpolitikát, vagy az ő tanácsaival és pénzügyi támogatásával megkezdeni a devizahitelek kivezetését, forintosítását – cserébe azonban a bankadó bevezetéséről le kellett volna mondani.

Nem ez történt. A kormány előbb kimentette a tehetős adósokat a fix árfolyamú végtörlesztéssel; az Európai Központi Bank figyelmeztetésével dacolva olyan forintgyengülést okozott, amit a legsúlyosabb helyzetben lévő adósok már nem bírtak ki. Más döntéseivel vegyítve 2012-ben belevitte a magyar gazdaságot a recesszióba, ami tovább súlyosbította az adósok helyzetét. Az együttműködés helyett megsarcolta és elriasztotta a nagybankokat, közben pedig hitegette a rászoruló adósokat, hogy érdemi könnyítésben lesz részük. Halogatásával és kapkodásával összességében olyan forintosításba vitte bele az adósokat, amely valamiképpen bónusz-malusz jellegű: van, aki sokat nyert, és van, akinek a helyzete az elmúlt években brutálisan sokat romlott.

Ám ami ennél nagyobb baj: ha netán most ütne be pénzügyi krach – amire szerencsére kicsi az esély –, aligha számíthat a magyar kormány az IMF-nél és Brüsszelben bárki jóindulatára. Mert tiszteletet lehet ugyan követelni, de kiérdemlése nem a hangerőn múlik.