Majdnem szabályozott pénzügyek helyett biztos pillérek
A vállalkozások belső problémáiból eredő pénzügyi válságok jelentős része elkerülhető lenne. Mutatjuk hogyan.
Ha megkérdezik a szegedieket, de talán az ország más pontján élőket is, mondják meg a Pick-szalámi és a szegedi paprika mellett mi Szeged szimbóluma, alighanem a szegedi papucsot említenék. A dolgok állása szerint azonban könnyen lehet, hogy a háromból a szegedi papucs kikopik, mert ebben a hónapban befejezi a készítést a díszes szegedi lábbeliket gyártó egyik cipészmester.
A Sallay-család 2009 óta készít szegedi papucsot, az üzlet és a gyártás egy helyen, a Szegedi Papucs Látványműhelyben van. Ottjártunkkor épp beállított egy helyi vállalkozó. „Adom az előleget, akkor lesz kész, amikorra meg tudják csinálni” – így nyitott be Havancsák László. Őt a Facebookon indult mentőakció sarkallta arra, hogy betérjen az üzletbe, szerinte felháborító, hogy a szegedi ereklyének számító páratlan papucs készítése befejeződik a Tisza-parti városban. A helyi üzletember már a sokadik azok sorában, aki azonban csak most szánták el magukat a vásárlásra.
A 92 esztendős Rátkai Sándor papucskészítő a szegedi papucs történetét bemutató múzeum megnyitóján 2006 augsztusában
MTI / Németh György
| A szegedi papucs története |
| A hódoltság idején a törököktől átvett divat volt a selyem-, illetve bársonypapucs, amelyet kifordítva varrtak a talpra. A magyar követők újítása volt a fából készült sarok. A 19. és a 20. században nagy keletje volt a tökéletesen egyforma lábbeliknek, mármint kizárólag abban voltak egyformák, hogy nem készült jobbos, illetve balos változat, ezért mondták, hogy a szegedi papucsnak nincsen párja. Csak a használat során alakult ki, melyik lesz a jobb lábas és melyik a balra való. Persze attól is egyedi volt, hogy minden egyes darabot kézzel készítettek, majd amúgy szegediesen ki is hímezték azokat. Régen többtucatnyi papucsos dolgozott Szegeden, az ezredfordulóra azonban csak egy maradt közülük: Rátkai Sándor, aki 13 éves korától majdnem egészen haláláig (2011-ben, 97 évesen hunyt el) minden nap készített papucsokat. Ezért nevezik őt az utolsó szegedi papucsosmesternek. Rátkai gyakran emlegette, hogy senki nem akarja kitanulni a mesterséget, mivel az igen nehéz fizikai munka, nagy kitartást igényel. Aztán tanítványa lett 2004-ben Ormándi László, majd 2009-től Sallay Tibor is készít ilyen papucsokat. A Rátkai Szegedi Papucs védettséget is kapott. 2003-ban az idős mester családtagjai és a szegedi önkormányzat egy alapítványt – a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt – hozott létre azzal a céllal, hogy tanoncokat keresnek az idős mester mellé, megőrizzék a papucskészítés titkát, és készüljön is lábbeli. |
Egy varrott papucs elkészítése minimálisan egy napba telik, az eladásokkal legjobb esetben az anyag ára jön vissza. Már a varrás is rengeteg idő, de aztán még hímzés is kerül rá. 17 ezer forint az ára a levédett varrott, szegedi papucsnak, a ragasztott változata majdnem ugyanannyiba kerül egy népművészeti boltban. Persze a ragasztott papucs – ahogy azt Rátkai Sándor, az utolsó szegedi papucsosmesternek tartott ember mondta még életében – előbb-utóbb leesik a lábról, a varrott szegedi papucs egy életre szól. Vették is még évtizedekkel ezelőtt, főként néptánccsoportok kedvelték, mivel bírta a strapát. „Ma már ezeknek a hagyományokat őrző csoportoknak sem telik erre” – magyarázza Sallay Tibor, aki még 2009-ben szerződést kötött a mesterség megőrzésére létrejött Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvánnyal. „Akkor az alapítvány vezetője átadott egy 120 megrendelős listát, de mire felhívogattam őket, már a felére apadt a megrendelés, azóta is küszködünk” – érzékelteti Sallay a lejtmenetet.
A Sallay család vállalkozását az rendítette meg a visszaeső kereslet mellett – elmondásuk szerint –, hogy a turistacsoportok kalauzolása is az ő feladatuk volt, amivel rengeteg idő ment el, így a valódi hasznot hozó más jellegű, kézműves lábbelik készítésére, ami páranként egy hétbe is beletelik, nem maradt idő. Pedig az ebből származó bevétel egy részét éppen a szegedi papucs gyártásának rentábilissá tételére fordították. A Sallay házaspár már egy évvel ezelőtt is jelezte az önkormányzatnak, hogy nehézségeik adódtak a műhely működtetésével, decemberben a polgármesternek is írtak levelet, választ nem kaptak. A papucsok maradtak a polcon.
A szegedi papucs készítésének csínját-bínját még egy ember ismeri, és alkalmazza is: Ormándi László gyárt is, de „csak” szegedi papucsot – Sallayék az eredetvédett Rátkai Szegedi Papucsot –, de már ezt sem sokáig. Ő az alapítvánnyal 2009-ben összerúgta a port (utána kereste meg az alapítvány Sallayékat), azóta Kiskunfélegyházán készít lábbelit Ormándi. Eleinte még akadt vevő, de Ormándi szerint az utóbbi két-három évben már örült, ha egy vásárban el tudott adni egy pár papucsot. „Még a szegedi Hungarikum Fesztiválra elmegyek, de új alapanyagot már nem vásárolok. Abból még egy-két pár piros kifutja, kéket és feketét olyan húsz körül még tudok csinálni, aztán vége. Már teljesen kifogytam a pénzből, két hónapja bejelentett közfoglalkoztatott vagyok. Csak a szegedi papucshoz értek, mást nem tanultam, majd lesz valahogy.” Ő a mesterség fennmaradására csak akkor lát lehetőséget, „ha csoda történik”.
Sallay Tibor egy gigantikus szegedi papucs kaptafájával
MTI / Kelemen Zoltán Gergely
A szegedi papucs elsorvadásában talán szerepet játszott az is, hogy megromlott a viszony Sallayék és az alapítvány között. „Az alapítvánnyal arra szerződött a Sallay házaspár” – ezt már Tóth Károly, az alapítvány kuratóriumának leköszönt elnöke (jelenleg nincs új kuratórium) meséli –, „hogy bemutatják a műhely hagyományos eszközeit, a mesterséget a turistacsoportoknak, ezen kívül készítenek papucsot, s minden egyes pár papucs után 1000 forintot fizetnek az alapítvány kasszájába. Nem ment az üzlet, így ez utóbbitól eltekintettünk. Az alapítványon keresztül, melyet egyébként a családtagok és a város közösen hoztak létre, finanszíroztuk a kiállításokon, így a szegedi Hungarikum Fesztiválon való megjelenésüket, majd a megrendelésünkre a családi vállalkozás „gyártott” egy óriás papucsot (188-as méretben), amelyhez mi az alapanyagot, ők a munkájukat adták. Ehhez képest elkezdték árulni, anélkül, hogy jelezték volna az alapítvány felé ezt a szándékot. Nem akarunk pereskedni, de barátságtalan gesztus. Kicsit elmérgesedett a helyzet, de megértem, hogy nehéz helyzetben vannak.” (A családi vállalkozó álláspontja az, hogy az óriás cipő eladásával külföldön népszerűsítették volna a varrott papucsot, de az üzlet meghiúsult.)
A félmázsás kaptafa eltávolítása a Sallay Tibor által készített 188-as méretű szegedi papucsból a Hungarikum Fesztiválon 2010. augusztus 13-án
MTI / Kelemen Zoltán Gergely
Tóth szerint a közösségi oldalon indult kampány érthető és méltányolható is, de szerinte szinte majdnem reménytelen. „Most lelkesen vásárolnak több pár „páratlan” papucsot, aztán alábbhagy a lelkesedés, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Attól, hogy bekerült az értéktárba, s akár rövidesen a hungarikumok körébe is bekerülhet, attól még se iparos, se vevő nem lesz." Az alapítványi exelnök mindenesetre nem zárkózik el semmiféle egyeztetéstől, ha van jó ötlet, arra nyitottak.
A kaput az tette be, hogy a műhelynek helyet adó Ifjúsági Háznak több mint egymillió forinttal adósa Sallayék vállalkozása. Az egyébként igen kedvezményes, havi 25 ezer forintos bérleti díj behajtásától eddig eltekintett az önkormányzat gazdálkodó cégének számító Ifjúsági Ház, azonban most más szelek fújnak. Az új, szocialista többségű városvezetés már nem elnéző, ezt azzal is indokolták, hogy a korábban a jobboldali képviselők felügyelte cég már a csőd szélén áll, a közüzemi számlákat sem fizette be több esetben az Ifjúsági Ház. Ezen a gyakorlaton változtatnának, ezért van szükségük a tartozások behajtására és arra, hogy a bérlők rendben fizessenek – és úgy tűnik, ez alól a pár(t)atlan papucs sem kivétel.
Egy utolsó próbát mégis tesznek, és nemcsak a Facebookon szerveződő csoportra kell gondolni. Az augusztusi szegedi Hungarikum Fesztiválon Ormándi lesz a kiállító, Sallayék pedig augusztusban a kolozsvári vásárban mutatkoznak be. Hátha tényleg csoda történik.
