Szexi, és a profitot is növeli, de hogyan kapcsolódhat egy kisebb cég ehhez a trendhez?
Ötlépcsős útiterv a fenntarthatósági célkitűzések üzleti stratégiába építéséhez.
Ehhez előzőleg képzést kap: a megrendelő feladata, hogy megfelelően felkészítse a „statisztát” a gyászolandó személy életéből. Így ha valakivel netán szóba elegyedne a temetésen – amit sokszor kifejezetten elvárnak tőle –, nem jön zavarba, ha beszélgetnie kell az elhunytról, sőt könnyekkel kísérve képes azt is előadni, mennyire szerette az illetőt.
„Általában olyan szertartásokra hívnak bennünket, amelyekre kevés valódi gyászoló jön. Vagy azért, mert nem sokan szerették az elhunytat, vagy mert az csak nemrég költözött oda, ahol eltemetik” – ezt állítja az essexi cég alapítója, Ian Robertson. Persze ez utóbbi inkább csak a diplomatikus magyarázat arra, hogy „külsősökre” van szüksége a gyászoló családnak. Egy tipikus temetésre kétórányi díjat kell kifizetni, ha pedig a megrendelő extrát is elvár, az alapdíj növekedhet. Ha például azt is kéri, hogy a fizetett siratók a „normál sírás” mellett fájdalmukban a földön fetrengjenek, máris 50 százalékkal megugrik a szolgáltatás ára, kétszer ennyiért pedig már az is elvárható tőlük, hogy hangosan fenyegetőzzenek a temetésen: bánatukban a sírba ugranak.
A Nagy-Britanniában népszerű gyászolókölcsönzéshez Robertson bevallása szerint Kínából jött az inspiráció. Ázsiában ugyanis évtizedek óta széleskörűen elfogadott szokás, hogy hangos siratóasszonyok teszik megrázóvá és emlékezetessé a temetéseket. „Ahogyan egyre többen költöznek Angliába Kelet-Ázsiából és a közel-keleti országokból, úgy nő a kereslet itt is a profi gyászolók iránt. Csak idő kérdése, mikor válik általános szokássá. Pillanatnyilag még biztosan nem sokan gondolnak arra, hogy ezt válasszák foglalkozásul, de hamarosan jól megfizetett készségként ismerhetik el, aki képes profin eljátszani a sirató szerepét” – mutatott rá Jasmine Birtles, a fogyasztói szokások vizsgálatára specializálódott brit kutató.
