Licorice pizza

A tökéletes nosztalgiafilmhez elengedhetetlen a tökéletes korszak. A hetvenes évek kétségkívül létező, illusztris és illusztrálható korszak volt. A keblek melltartó nélkül feszültek, soha nem tapasztalt ellentmondásba keveredve a tinédzser fiúk pattanásaival. A baby doll megmagyarázott mindent, pedig éppen csak mutatott valamit. Az epeda után a Nedvező heverő fantázianevű vízágy számított forradalmi találmánynak, azon lehetett a legjobbat álmodozni arról, hogy egy végzős középiskolás nem Vietnámba jut el a szállító repülőgép feneketlen gyomrán keresztül, hanem a következő hétvégén is a helyi burgerezőbe. Micsoda emlékezetes idők voltak, mintha ma lenne! Feszültség a Közel-Keleten, a Szovjetunió úgy segít az NSZK energiaellátásában, hogy német csövön évi 120 millió tonna ukrán gáz jut az országba. Bing Cros­by és Frank Sinatra még élt, velük a negéd is, Jimi Hendrix, Jim Morrison és Janis Joplin már nem, így a rock and roll haldoklott. A benzinkutaknál nincs benzin, a sorban állók a Life on Mars?-ot hallgatják David Bowie-tól. A régi Hollywood koccan az új Hollywooddal, az utolsó mozielőadások már a M.A.S.H.-ről, a Francia kapcsolatról, A hosszú búcsúról, az amerikai falfirkákról szólnak. Gyönyörű, opálos vízcseppek tükröződnek a Boogie Nightsszal, a Magnóliával, a Vérző olajjal feltűnést keltő Oscar-díjas Paul Thomas Anderson filmjében, a hetvenes évekbe visszacsalogató Licorice pizzában. A cím maga a kor, egy generáció tolvajnyelvének részeként nem különleges feltéttel megszórt pizzát jelöl, az amerikai szlengben a vinillemezt hívták így. „Ne használd fel az időt ürügyként!” – mondja a 15 éves Gary, amikor randevút kér a 25 éves Alanától, akinek erős kétségei vannak afelől, miből fizeti a srác a vacsorát. Ez két perdöntő mondat a kapcsolatokban, ahol az idő a behozhatatlan korkülönbségről szól. Csakhogy a három Oscar-díjra jelölt Licorice pizza P. T. A. legszemélyesebb filmje, álmodozó és irracionális, ennek megfelelően a fiú és a lány simán behozza a köztük lévő lemaradást. A történet szerint a színésznek készülő Gary (a túl korán elhunyt Philip Seymour Hoffman rendkívül tehetséges fia, Cooper) és a valójában semminek sem készülő, de ehhez a szerelemhez elengedhetetlenül szükséges Alana (a Haim család három lánygyermeke közül a színésznek legtehetségesebb Alana Haim) egyszerűen arra játszik, hogy nem veszi tudomásul, mit hoz a jövő.