Húsleves, harangszó, diktatúra

Rácz Krisztina

a Belgrádi Egyetem oktatója

Falun az élet nyugodt és békés. Az emberek vasárnap délben ebédelnek, nem politizálnak, nem tüntetnek – a szerbiai Észak-Bácskában sem, ahol élek. A tévékészülék, ha megy, valamelyik magyarországi csatorna szórakoztató műsorát sugározza, nem hírműsort. A böjti idő hideg, szürke és sáros. Ha kisüt a nap, kicsit több az ember az utcákon, de nem a kormányváltásért menetelnek, hanem a bolt, a piac vagy az orvosi rendelő felé sietnek. Gyerek kevés van az utcákon, fiatal még kevesebb; aki itt maradt, az dolgozik, nem ér rá forradalmat csinálni, vagy nem is tudja, hogy forradalom kellene.

Belgrádban, a kutatóintézetben, ahol dolgozom, több egyetemista is van, ösztöndíjas doktoranduszok. Sokan közülük aktívan vesznek részt a jelenlegi egyetemi blokádokban. Már jó néhány éve dolgozom velük, de még mindig meglep, mennyire mások, mint mi voltunk az ő korukban.

Ők tiszteletteljesen nem tisztelik az autoritást. Még mielőtt a plénum szó divatos lett, a ­kollektív gyűlésen szót kértek, kivárták a sorukat, és higgadtan elmondták, hogy szerintük nincs rendben, hogy az igazgatóhelyettesek kiemelt helyet kaptak a teremben, ez így nem demokratikus.

Minden csoda három napig tart. Legalábbis városon. Falun, főleg egy észak-bácskai magyar faluban, ha egyáltalán eléri a hírküszöböt, még addig sem. Ukrajnai háború, gázai konfliktus, gyermekgyilkosság, halálos gázolás, emberrablás, kormányválság, füstbomba a parlamentben – mire a városi ember véleményt formál, már senkit sem érdekel, miről mit gondol. Falun egy legyintéssel el van minden intézve.

Semmi jel sem mutatott arra, hogy a november 1-jén történt újvidéki vasútállomás 15 halálos áldozattal járó katasztrófája más lesz. A média a bevett taktika szerint először nem közölte az áldozatok számát, majd csak a legalapvetőbb információkra szorítkozott, a politikusok hárítottak, gyásznapot hirdettek, a polgárok pedig szörnyülködtek, kommenteltek, az újvidékiek gyertyákat gyújtottak a vasútállomás előtt, és a főtérre vonultak.

Már úgy tűnt, el fog ülni az egész, akárcsak a tavalyelőtti tíz életet követelő belgrádi iskolai gyilkosság utáni tüntetés. Ha a harmincévesnél idősebbeken múlik, valóban annyiban is maradt volna. Néhány nap, hét múlva azonban fölébredtek azok, akikre addig úgy tekintettünk, hogy a telefonjából föl se néző, apolitikus, az emigrációra készülő generáció. És melléjük álltak sokan azok közül, akikről eddig azt gondolták, hogy csak a bérükért hajlandók sztrájkolni: a pedagógusok.

A szerbiai egyetemistáknak négy követelésük van, és nem tágítanak, amíg azok nem teljesülnek. Szinte katonás rendben és szervezettségben leginkább kollégiumszerű otthonokká változtatták az egyetemi karokat, csak a hallgatók mehetnek be az épületbe, nem tartják meg az oktatást, nincsenek vizsgák, chatcsoportokban kommunikálnak egymással, a döntéseket plénumokon hozzák, a médiában pedig mindig más egyetemista szólal meg. Úgy tűnhet, hogy a hallgatók, hasonlóan a szerb társadalom egészéhez, nem egységesek. Felbukkannak a cirill betűs transzparensek, vannak, akik tiltakozások közben is tartják a szerb pravoszláv egyházi ünnepeket. És vannak, akik a köztereken kólót táncolnak. Az előbbieket a mi generációnk és a hozzánk hasonló politikai nézeteket vallók konzervatívnak, kirekesztő ideológiát követőknek látják. A mai egyetemisták ebben a szellemben nőttek föl, a szemükben ez is a demokrácia része.

Szerbiában is erős a hőskultusz. Szeretjük, ha valaki vezet bennünket. Ahogy a hű szavazói számára az egykori miniszter-, illetve pártelnök, je­­lenlegi államelnök mindennek a tudója és megmondója, úgy nagyon sok embernek az egyetemisták absztrakt tömege vált a legfőbb instanciává. Még sokak számára eleven a partizánretorika, ezért nevezik őket megmentőknek, fölszabadítóknak.

Amióta a hallgatók városról városra járnak, gyaloglásaik valóban menetelésekre hasonlítanak, amelyen a támogatók pénzt és fáradságot nem sajnálva, könnyeiket nem szégyellve étellel és itallal traktálják őket, szállást adnak nekik.

Az Újvidéki Egyetem egyetlen kara, amelyen oktatás folyik, a szabadkai magyar tannyelvű tanítóképző kar. Az intézmény hallgatói főként falusi, az államnyelvet gyengén ismerő fiatalok. Bár támogatják társaik követelését, a blokád helyett a tanulmányaik befejezésére összpontosítanak. A szerb parlamenttel szembeni parkban megalakult a blokád beszüntetéséért demonstráló szerb diákok tábora is. Ennek a csoportnak – ellentétben a bázisdemokratikus tiltakozókkal – van vezér­egyénisége, aki hasonlít az ifjúkori államfőre.

Falun tüntetni teljesen más, mint városon. A hangulat legföljebb a déli harangszótól emelkedett. Nincsenek drónfölvételek a tömegről; nincs is tömeg, ha egytucatnyi ember megjelenik, az már siker. A szabadkai kar hallgatói közül kezdetben egy, majd kettő, a legfrissebb hírek szerint hat mégis tiltakozni kezdett. Március 15-én Belgrádban tüntetnek a diákok, a résztvevők gyalog igyekeznek a helyszínre, a falun is átgyalogoltak, ahol élek. A helyiek közül voltak, akik pitét sütöttek nekik, kolbásszal kínálták őket.

Hétfő éjszaka az egyetemisták elfoglalták a szerb közmédiát, gumibotozás is volt. Van, aki kitartóan tüntetni készül, mások az államelnököt féltik, és tudni vélik, hogy merénylet készül ellene. Városon hidegháború folyik, falun szkanderezés megy. A tét ugyanaz: Ki bírja tovább? ¬