Momo
„2025–2026-ban minden szempontból izgalmas évad áll előttünk: képesek leszünk-e jól gazdálkodni Mácsai Pál örökségével, az előző húsz színházépítő év eredményeit együtt továbbgondolni és alakítani? Tudjuk-e jól használni egyik legfőbb kincsünket, az időt: jut-e visszatekintésre, elmélázásra és jövőfürkészésre?” Ezeket a kérdéseket tette fel magának az Örkény Színház társulata az új évad kezdetén. Utolsó 2025-ös bemutatójuk, Michael Ende ifjúsági művének (Momo – Avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt) színpadi verziója szintén az idő kérdését járja körül. A tavaly december végén bemutatott mese adaptációját Gáspár Ildikó és Matkó Tamás a Schauspiel Köln számára írták, az Örkényben pedig Polgár Csaba rendezte meg.
Bár a Momót a színház tízéves kortól ajánlja, az általa felvetett problémák inkább a kicsit nagyobb gyerekek és a felnőtt nézők számára igazán érthetőek. Még akkor is, ha a történet főhőse egy kislány, Momo (Szaplonczay Mária alakításában), akiről senki sem tudja, pontosan hány éves, honnan jött és hova lettek a szülei. Egyszer csak megjelent a város szélén álló, elhagyatott, növények benőtte amfiteátrumban, és attól fogva ott lakott. Barátokat szerzett, mert volt egy ritka képessége: őszinte odafigyeléssel tudott meghallgatni másokat. Ez a figyelem képes volt okos gondolatokat kicsalogatni az egyszerűbb elmékből, és némi vidámságot a pesszimistákból.
Csakhogy egy nap Momo és barátai idilljének vége szakadt, mert a várost ellepték a szürke urak. A folyton sűrű szivarfüstbe burkolódzó férfiak az emberek idejéért jöttek. Szép lassan mindenkit meggyőztek arról, hogy az időt nem szabad olyan felesleges dolgokkal pocsékolni, mint amilyen a csevegés a barátokkal, a versolvasás, vagy egyszerűen csak kibámulni az ablakon a szikrázó napsütésben. A szürke urak a munka, a pénz és a hatékonyság megszállottjai, akik elhitették az emberekkel, hogy egyszer majd visszakapják a megspórolt időt. Csakhogy minél inkább takarékoskodik valaki az idővel, az élete annál hidegebb és szürkébb lesz, és űzöttebben rohan a percei után. Momo néhány megmaradt barátjával úgy dönt, visszaszerzi az emberek ellopott idejét, hogy újra egymásra tudjanak figyelni.
„Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak, meg süket szív is, amely semmit sem érez, épp csak ver” – áll a regényben, amelyet már sokszor feldolgoztak. Ende könyve ugyanis 1972-es megjelenése óta egyre aktuálisabb lett, így nem meglepő, hogy számos színpadi verzió, hangjáték és több film is készült belőle. Időszerűségét jól mutatja, hogy az 1986-os, Wolfgang Petersen rendezte nagy sikerű változat után tavaly újabb német filmadaptációt forgattak belőle.
Az Örkény Színház verziójában megfordítják a teret: a nézők ülnek a színpadon és a színészek játsszák be a nézőteret, valamint a karzatot. Már az előadás előtti néhány percben kiderül, hogy a felnőtteknek is félre kell tenniük a komoly énjüket, és rugalmasan értelmezni például azt, melyik a jobb és melyik a bal oldal (természetesen ezúttal nem politikai, hanem szigorúan helyrajzi értelemben). Ahogy az előadás hossza is új értelmet nyer, mert a játék a szünetben is folytatódik, ha a nézők úgy döntenek, hogy a büfé kínálatának szemrevételezése helyett inkább a szürke urak elleni lázadásban kívánják segíteni Momóékat.
Ez a játékosság, kreativitás, meghökkentő, vicces vagy éppen szívszorító ötletek sokasága jellemzi az előadás egészét. Legemlékezetesebbek furcsa módon éppen az időtolvaj szürke urak (Nagy Zsolt, Máthé Zsolt és Rába Roland) lettek, akik a Mátrix-filmek Smith ügynökéhez hasonló képességekkel és szenvtelen gonoszsággal törnek a céljaik felé. Momo és barátai a színpadon mindent megtesznek, hogy legyőzzék őket, de az már a nézőkön múlik, mennyire engedik eluralkodni a saját életükben a szürkéket, jelenjenek meg akár a pénz utáni hajsza különböző módozataiban, akár a mobiltelefon végtelen nyomkodásában. ¬ Matalin Dóra
Léo Delibes: Jean de Nivelle
A francia nagyopera utolsó nagy sikerű művét, Léo Delibes komponista történelmi tárgyú Jean de Nivelle című operáját az 1880-as bemutatója után még legalább százszor adták elő Párizsban, majd a következő években Európát is bejárta. Budapesten már pár nappal a párizsi ősbemutató után előadták. „A zene mindjárt az első részében viharos tapsokat aratott, s a tetszés zaj pontról pontra növekedett, s nem lankadt egy pillanatra sem” – így írt a bemutatóról az Ellenőr című pesti politikai napilap. A mű népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy komoly nagyopera létére jócskán vannak benne komikus figurák és jelenetek. Az opera, amelynek azt jósolták, hogy Bizet Carmenjéhez hasonló slágerdarab lesz, valahogy mégis kiesett a zenei köztudatból. Éppen az ilyen méltatlanul elfeledett operákat emeli ki a feledésből Vashegyi György a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar élén. Vashegyi koncertjein rendszeresen szereplő világhírű, túlnyomórészt francia énekesek adják elő a művet. Cyrille Dubois a címszerepet, Charolais gróf szólamát Tassis Christoyannis görög baritonista énekli, aki régi jó ismerőse a magyar közönségnek. Az elmúlt évek legszebb emlékei közé tartozik fellépése Jules Massenet operája, a Werther címszerepében. A szoprán főszereplő, Mélissa Petit nálunk még csak hírből és felvételről ismert. Ő volt a bregenzi fesztiválon előadott híres Rigoletto 15 méter magasban lebegő Gildája. Jean de Nivelle a francia kultúrkörben a gyávaság megtestesítője, a hatalmas Montmorency család szégyene, aki nem segítette apját a nagy és független Burgundia kiharcolásában XI. Lajos francia király ellen a XV. században. Amikor meglátta a francia zászlót, elejtette a kardját, és sarkon fordult. Ebből lett az opera egyik legszebb áriája, a J’ai vu la banniere de France. Ebben az operában a Montmorency fiú nem tűnik olyan gyávának. Tragédia nincs, a szerelmesek a végén összeborulnak. ¬ Révész Sándor
Brigitte Bardot et Serge Gainsbourg: Bonnie and Clyde
„Ismerem a határaimat, ezért lépem túl azokat” – mondta egy tévéshow-ban Serge Gainsbourg, aki a maga képére és hangterjedelmére formázva a francia sanzont egyszerre lett a harminc év alatti korosztály sztárja, a rendőrség és a sürgősségi osztályok kedvenc kuncsaftja. Brigitte Bardot már túl volt azon, ami sokkal több a szupersztárságnál, inkább közelebb van az istennőséghez, annyira közel, hogy róla mintázták meg a szabadság és a szépség asszonyának szobrát, Marianne-t, Franciaország allegorikus jelképét. Monsieur Káposztafej merészen randevút kért minden franciák Bébéjétől. Nem volt veszélytelen vállalkozás, mert B. B. éppen a német iparmágnás, playboy és pszichopata Günter Sachs válófélben lévő felesége volt. Az első randevún Gainsbourg berúgott, de kiharcolt egy második esélyt. Az újabb találka feltétele az volt, hogy egy nap alatt össze kell hozni a legodaadóbb vallomást, amit valaha egy nőnek írtak. Gainsbourg kicsit túlgondolta a vezeklést, mert elsőként a Je t’aime… moi non plus…-t mutatta meg, ami a csúcspontra ért együttlét több mint illúziókeltő, provokatív reprezentációja. A másik szerzemény a törvényenkívüliség romantikáját hirdető, elbűvölően affektált Bonnie and Clyde, Gainsbourg cinikus történetmesélésével és Bardot erotikus sikolyaival: hamarosan ez lett közös nagylemezük mindent vivő dala. Az album egymást felemésztő, amorális, őszinte szerelmet hirdető számait Gainsbourg írta, és amikor 1968 elején megjelent, azzal a szlogennel hirdették, amit majd májusban Párizs házfalaira fújnak: „Tilos megtiltani!” A Bonnie and Clyde felkerült a slágerlistákra, majd stílusosan a Szépség és a Szörnyeteg néhány hónapos őrült liezonjának emléket állító, szakító albumává nemesedett. Bármilyen erős is a tartalom – azóta sem énekelt senki annyi képzelőerővel a rágógumiról, vagy arról, minek felkelni, ha a megfelelő ember fekszik melletted –, nem szerepel ezen a lemezen a 91 éves korában nemrég elhunyt színésznő közreműködésével felvett, aztán elsüllyesztett, később egy másik dívával, az angol Jane Birkinnel, Gainsbourg sokadik feleségével mégiscsak kiadott Je t’aime… moi non plus…, ami minden bizonnyal a popzene történetének egyetlen dala, amelyet ketten tiltottak be: Bardot és a Vatikán. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Érzelmi érték
Vannak fekete passzent félgarbót és combhoz simuló fekete nadrágot bevállaló hetvenpluszos férfiak, akik nyugodtan letagadhatnának 15 évet a korukból. A kérdés csak az, melyik lenne az a 15 év? Joachim Trier dán-norvég rendező legújabb filmjének főhőse, Gustav Borg az utóbbi 15-öt vállalja, onnantól kezdve, hogy lelépett a családjától, otthagyva feleségét és két lányát. Norvégiában 297 ezer sziget van, simán elpárologhatott volna az egyikre, ahol a legsikeresebb norvég valóságshow-karakter újra összetákolta az életét. Csakhogy Borgnak híres filmrendezőként nem magányra van szüksége, hanem az irányítás visszaszerzésére. Hosszú csend után villantani készül: a forgatókönyvében a főszerepet az egyik lányára, Norára írta, a másik lányán, a minden mérgét lenyelő Agnesen kívül bárki más szinte néma háttér. Borg azért megy el a felesége öngyilkossága utáni temetést követő partira, hogy rávegye Norát, játssza el önmagát.
„Ti vagytok a legjobb dolog, ami történt velem” – mondja Borg a lányainak. Ez persze hazugság, mert az apát az élettelen tárgyak életre keltésének kísérletén kívül kevés egyéb érdekli. Azt hiszi, új filmje magyarázat lesz arra, mi miért történt egy többszörösen traumatizált családban. A film a kudarc és a vezeklés stációit akarja bemutatni a házban, amely ősidők óta a Borgoké, és most a családra omlik.
Joachim Trier filmjeinek hősei későn jönnek rá, hogy folyton késésben vannak. Alakjai jellemzően Oslóban élnek; egy menthetetlenül demokratikus országban, ahol a királyi pár a házassági évfordulóját egy ezer méter magasan lévő farmon ünnepli, ahová a királyné gyalog, a király helikopterrel érkezik. A hétköznapibb valóság – a sztereotípiák szerint Norvégia hétfőtől péntekig a világ legjózanabb országa – azonban az, hogy nem lehet egész életen át egy punkzenekarban játszani a Megujjaztam a miniszterelnököt című számot. Trier érzéki, durva, vicces és nagyon megértő az egyre bizonytalanabbá váló hőseivel.
Előző munkája, A világ legrosszabb embere ugyanarról szó, mint az Oslo-trilógia korábbi két filmje, a Szerzők és az Oslo, augusztus: a túlélhetetlen boldogságról és a kikerülhetetlen összeomlásról. Abban is Renate Reinsve játszotta a bárkit meghódítani, aztán gyorsan ejteni képes szeszélyes lányt, aki annyira bizonytalan magában, hogy 30 évesen már háromszor módosított pályát: az orvosira járt, aztán a test titkainak fürkészését a lélekben jártasság megszerzésére cserélte könyvesbolti eladóként, majd fotózni kezdett – így távolodott el saját magától. Az Érzelmi értékben ő a csodálatos színésznő, a csodálatos színésznőket fenyegető lámpalázzal. A film nyitányán bepánikol, képtelen kimenni a színpadra, vagyis el kell játszania azt, amit csak a csodálatos színésznők nem szúrnak el. Trier a félelmet, az önutálat és az önimádat kavargását a pszichothrillerek idegborzoló eszközeivel jeleníti meg.
Az apát alakító Stellan Skarsgard keresett európai színész. Trier azt mondta, ha valaki filmet és nem filmimitációt akar készíteni, őt válassza. Skarsgard régóta van szem előtt, korábban Tupoljev kapitánynak adott némi hitelességet a Vadászat a Vörös Októberre című képtelenségben, a Good Will Huntingban ledolgozta eleve hátrányos helyzetét Robin Williamsszel szemben. Benne volt valamelyik említésre sem érdemes Ördögűző-filmben Max von Sydow-klónként, és nyilván a drasztikus svéd adókivetésre gondolt, amikor egykedvűen tűrte, hogy a Dűnében napi nyolc óra sminkeléssel és hájjal eltüntessenek mindent, amitől ő Stellan Skarsgard. A nyilvánosságot nagy ívben kerülő svéd színész egy másik Trier, a dán Lars von Trier 1996-os Hullámtörés című filmjében tűnt ki, alkalmat adva arra, hogy a lélektani mélységeken túllépni képes színészként emlegessék, aki Beethovent ugyanúgy kedveli, mint a Coldplayt. A Skarsgardok jelentős színészdinasztiának számítanak; ironikus belegondolni, hogyan döntenének, ha valaki felvetné egy közös film ötletét.
Az Érzelmi értéket indítja Norvégia az idei Oscaron, bármi legyen is annak a kimenetele, egyvalami biztos: a Trier által nyújtott élmény ahhoz hasonlatos, mint amikor egy pár tonnás szikla fjordba csapódva hatvan méter magas hullámokat kelt. ¬ Ligeti Nagy Tamás