Argentin történetek
Tizenhat rövidfilm az emberi viselkedésmintákról, a morbidtól a szatirikus hangvételig. Egyszerre általános, mégis helyspecifikus, Argentínában játszódó korkép arról a társadalomról, ahol szinte nincs átmenet a számolatlan gazdagság és a mélyszegénység között. Ismerős karaktereket vonultat fel Mariano Cohn és Gastón Duprat szerzőtársak alkotása, ők a történetek rendezői és egyben forgatókönyvírói is. Az epizódok váratlan, abszurd fordulatokkal mutatják meg az emberi gyarlóságot. Az alkotók az argentin archetípust kívánják feltárni Guillermo Francella főszereplésével. A színész kaméleonszerű sokoldalúsággal, iróniával és könnyedséggel él át minden egyes szerepet. A milliárdosét, akitől hiába akar pénzt kicsikarni a liftben egy nő, a próbálkozás kudarcot vall. A baráti társaságába az általa okozott véletlen balesetsorozat után az ott sem voltam közönyével visszatérő férfiét vagy a szegénység előnyeiről az ebédnél papoló lelkészét, akit frappánsan helyretesz az éhezéstől szenvedő nincstelen. Máskor vagány külsejű, koros vállalkozóként jelenik meg, aki teljesíti egy kolduló fiatalember minden kívánságát, megveszi neki a legújabb okostelefont és egy focifelszerelést. A karakterek között feltűnik az éjjeliőr, aki váratlanul kalandba keveredik egy nővel, az apa, aki felnőtt gyermekeit azzal sokkolja, hogy a házvezetőnőjét az élettársává fogadja, a szicíliai felmenői nyomába eredő mérnök, akit az oly drága rokonok lenyúlnak, ő meg fejvesztve menekül előlük. Az önmagát bátornak hazudó férj, aki a betörőkre fogná a fegyverét, ám mégis hagyja, hogy a feleségét zaklassák. Mind közül a legbravúrosabbak a csattanós, szinte pillanatképekben előadott jelenetek, így a beszédére készülő államelnök, az argentin fociválogatott győzelmét a mikrofonba harsogó tudósító, aki a körülötte üvöltő rajongók körében szép csendben megfullad. Nem túl hízelgő képet fest a film a Homo sapiensről, legyen az argentin vagy egyéb nemzetiségű. A történetekben hangsúlyossá válik az elit szemérmetlensége, a hétköznapi farizeuskodás, az álságos jóindulat, miközben kiemeli a gátlástalanságot, a gyávaságot, a képmutatást, az önérdeket, a felszínességet ugyanúgy, mint a vezetők hiányát, a gyökerek semmibevételét. Ironikus és kegyetlen körkép az Argentin történetek a vagyonbeli egyenlőtlenségekről és azok lehetséges következményeiről. Hasonló felfogásban szólt az emberi természet abszurditásáról az Eszeveszett mesék című, 2014-es film, Damián Szifron argentin rendező az őrület határáig tolta ki a hat különálló történetet, ami a világ bármelyik részén bárkivel megeshet. ¬ Szentgyörgyi Rita
Juan Gabriel Vásquez: Feliza nevei
A múlt század második felében berobbant latin-amerikai írógeneráció könyvein pallérozódott a kolumbiai Juan Gabriel Vásquez, akinek kedvencei máig az argentin Jorge Luis Borges és Julio Cortázar, a perui Mario Vargas Llosa, a mexikói Carlos Fuentes és természetesen hazai elődje, a megkerülhetetlen Gabriel García Márquez. Aki olyannyira meghatározó számára, hogy a 2024-ben megjelent Feliza nevei című könyvét egyenesen García Márquez egyik mondata alapján írta. Az íróóriás Feliza Bursztyn kolumbiai szobrásznő 1982-es végzetes szívrohama kapcsán írta róla, hogy „belehalt a bánatba”. Az extravagáns Feliza élete 48 éves korában egy párizsi étterem asztalánál ért véget, amikor García Márquezzel és feleségével vacsoráztak. A feminista Feliza a bogotái művészvilág kiemelkedő alakja volt, műterme – ahol fémhulladékokból készített meghökkentő nonfiguratív alkotásokat – a helyi avantgárd értelmiség találkozóhelyéül szolgált, ahol gyakran megfordult García Márquez is. Kolumbiában az 1970–1980-as években a drogkartellek és a gerillaszervezetek erőszakhulláma, illetve a kormány baloldaliak elleni állami terrorizmusa ellehetetlenítette a haladó értelmiség életét. Felizát is őrizetbe vették, börtön fenyegette, ezért az akkor már világhírű és Mexikóban élő García Márquez segítségével emigrált. Néhány hónapig az író mexikóvárosi otthonában élt, majd ismét az ő támogatásával ösztöndíjjal Párizsba utazott. A meghurcoltatás lelkileg és fizikailag is megtörte, néhány hónappal később meghalt.
Vásquez íróként sok esetben példaképe, García Márquez nyomdokait követi, aki maga is előszeretettel használt írásaihoz apropóként megtörtént eseményeket. A magyarul – Zelei Dávid fordításában – nemrég megjelent Feliza nevei című dokumentumregényben Vásquez továbbment, amolyan nyomozómunkát folytatott éveken át: Bogotától Mexikóvároson át Párizsig bejárta mindazon helyszíneket, ahol Feliza élt, felkereste még életben lévő ismerőseit, megözvegyült férjével pedig folyamatosan konzultált. A beszélgetések alapján szinte napról napra idézte fel Feliza életét, különösen utolsó éveit, az emigrációt, a halála előtti napokat, pillanatokat.
A Bogotában született, 53 éves Vásquez kisiskolás volt, amikor már megjelentek írásai, ma a latin-amerikai irodalmi újhullám egyik legelismertebb képviselője. Tíz regényt írt – ennek fele magyarul is megjelent –, de számos novellát és esszét is jegyez. Cikkeiben nyíltan politizál, a legfőbb érték számára a szabadság, elítélte például Nicolas Maduro venezuelai elnök diktatúráját, de az ottani amerikai beavatkozás ellen is élesen felszólalt. Fiatalon bejárta a latin-amerikai írók számára „kötelező” európai helyszíneket, így Barcelonában és Párizsban is élt, de 2012-ben családjával együtt hazaköltözött Bogotába – ahol García Márquez szellemi örökösének tartják. ¬ Vass Péter
Jakab György: Honderű és honború – A nemzeti áldozattudat nyomában
„Mit tehet, mit tegyen a történelemtanár, aki azt tapasztalja, hogy a magyar társadalom száz év múltán sem volt képes szembenézni történelmi veszteségeivel és reális helyzetértelmezés helyett terméketlen önsajnálatba menekül?” – teszi föl a kérdést Jakab György Honderű és honború című könyvében, amelyet e kérdésre válaszként írt. Válasza a szakmabeli nemzedéktársaknak, akiknek történelem- és társadalomszemlélete valamikor a nyolcvanas években érlelődött Bibó István, Hankiss Elemér és Szűcs Jenő hatására, nem sok újat mond, és remélhetően a náluk ifjabb történelemtanárok nagy része is tisztában van fő állításai igazával. De a termetes könyv – a látszat ellenére – igazából nem is a tanároknak hasznos, ahogy nem is metodikai vagy pedagógiai megoldásokkal szolgál. Inkább egy képzeletbeli katedráról a rosszul tájékozott széles nagyérdeműt szembesíti azzal, milyen téves, sebnyalogatós, önámítós, hazug múltba csavarodott bele, ami aztán korszakokon át rendre megakadályozza a helyes politikai és mindennapi döntések meghozatalában. A hibás mintázatokat Koppányig vezeti vissza, és sok oldalt szentel a transzgenerációs traumáknak is. Jakab György, aki az ezredfordulóig maga is tanított, és azóta is sokat foglalkozott a múltfeldolgozással, mindig is kötődött e témakörhöz mint küldetéses terrénumához. Könyve e munkásság összegzése, a rengeteg tarka, érdekes, ismert vagy nem ismert példát, mottót, idézetet úgy gereblyézve egybe, hogy valóban konstans elátkozott nemzeti történelem és folyamatosan hazug kollektív önkép áll össze belőle. Remélhetően a TikTok-generációt már nem kell kizökkenteni az iskolában mindenféle Trianon-traumákból és nemzeti önsajnálatból, de láttuk, hogy egy manipulatív politikai irányzat az utóbbi évtizedekben hogyan építette hazugságait az ő szüleik és nagyszüleik történelmi berögződéseire. A történelemtanítás már jóval a rendszerváltás előtt folyamatosan távolodott a kárhoztatott kánontól, éppen Jakab György hathatós közreműködésével, de az utóbbi másfél évtizedben voltak kísérletek a visszakanyarodásra. Tudjuk, politikai válságok idején kijózanodott nemzedékek is vissza tudnak zökkenni egykori rögeszmék kényszerpályáira. Tartsuk hát kezünk ügyében ezt a sok ponton termékeny vitára ösztönző kötetet!
Vincent van Gogh – Új látásmód
Legendák övezik a 37 évesen elhunyt Vincent van Gogh életét, aki képeit csak a keresztnevével szignálta, csakúgy mint Rembrandt a sajátjait. A festő mentális betegségével folytatott küzdelméről, saját fülének megcsonkításáról, tragikus haláláról, híres képeiről szinte mindenki tud, és számosan láthatták a 2017-es Loving Vincent című, Dorota Kobiela és Hugh Welchman rendezte rendhagyó animációs filmet, amely forgatott jeleneteket és 125 művész Van Gogh-i technikáival készített festményeit kombinálva mutatja be az életútját. A brit Exhibition on Screen-sorozatnak most a magyar mozikba került 2015-ös epizódja a napraforgók és az öngyilkosság ténye mögé néz. Világszerte ismert kurátorok, művészettörténészek értelmezik az amszterdami Van Gogh Múzeum állandó kiállításán szereplő alkotásokat, és árnyalják a körülményeket azoknak a leveleknek a segítségével, amelyeket a festőóriás az öccsének, a párizsi műkereskedő Theónak írt, bármerre járt is a világban. Theo halála után fia örökölte festő nagybátyja művészi hagyatékát, és annak nagy részét Amszterdamnak adományozta. A filmben ezt a történetet unokája, V. Willem van Gogh idézi fel, aki tanácsadója a mai Van Gogh Múzeumnak. A szakértők véleménye szerint az a Vincent van Gogh, akit mi ismerünk, igazából Londonban született meg, ott döntötte el, hogy a szegényekért akar dolgozni, szerény fizetésű tanári állást vállalt, és apja nyomdokaiba lépve igét hirdetett. Későn, 27 évesen határozta el, hogy képzőművész lesz. Nem volt őstehetség, sokat kellett képeznie magát, rengeteget bajlódott a háromdimenziós világ megteremtésének illúziójával, ezért perspektívakeretet is használt, aminek segítségével könnyebb a látványt vászonra vetíteni. Önmagával folyton küzdő, szenvedélyesen pipázó személyiségét Jamie de Courcey színész idézi meg. Lenyűgöző, hogy a festő pályáját városról városra, országról országra követő, szakavatottak készítette dokumentumfilmben nemcsak a hírességet övező mítoszokra derül fény, meg arra, hogy valójában melyik volt a legutolsó műve, hanem a legendás festmények, köztük az önarcképek – melyekből a múzeum egyetlen termében tizenkettő sorakozik –, valamint a kevésbé ismert, de alkotójuk hangulatait annál inkább tükröző rajzok mozivászon méretben, HD-minőségben csodálhatók meg. ¬ Mátraházi Zsuzsa