Mikó Csaba – Závada Péter: Takarásban
„Azt hiszem, hogy ennyire személyes anyagot még soha nem csináltam” – mondta Nagy Péter István, a szombathelyi ősbemutató rendezője a kultura.hu kérdésére, majd így folytatta: „A húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó fiatalok a szereplői, akik színházzal foglalkoznak, és néha összefolyik vagy összefeszül a magánéletük és a hivatásuk. Mindez a mai kulturális és társadalmi kontextusban zajlik egy vidéki színházban, a kiszolgáltatottság ismerős fokán.” A Weöres Sándor Színház társulatának pályakezdői – felerészt Horváth Csaba tanítványai a 2020-ban és 2025-ben végzett színházrendező és fizikai színházi koreográfus osztályából – beavatják a nézőket a pőre, szépítetlen hétköznapok viszontagságaiba. Látszólag A három nővér szereposztása, próbája miatt feszülnek egymásnak, miközben velejéig „csehovi”, kíméletlenül önfeltáró és helykereső küzdelem zajlik a másnapért, az életben maradásért. A nemzedéki és szakmai, egyéni és közösségi keserveket nyers, zavarba ejtő őszinteséggel, komplex „képiesített” formanyelvükön, testestül-lelkestül átélt koreográfiával, önmagukat és a nézőt sem kímélve fogalmazzák meg 150 percen át, lankadatlan, szünetmentes lendülettel. Hogy az alkotóközösség mindezt nem akármilyen színvonalon osztja meg a nézővel, arról az is árulkodik, hogy a Színházi Kritikusok Céhe ezt az előadást jelölte a minap a legtöbb, szám szerint négy kategóriában (a legjobb kőszínházi előadás, a legjobb rendezés, a legjobb férfi epizódszereplő, a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg) díjra a legutóbbi évad kiemelkedő színházi teljesítményei közül. ¬ Puszta Dóra
VízVillany
Beütött az energiaválság ezen a nyáron, és nagyon úgy tűnik, csak előzetest kaptunk az elkövetkező években várható próbatételekből. Jövőkutatók és filmrendezők már most modellezik, mennyi ideig bírná ki a civilizáció, ha egyszerre megszűnne az áramszolgáltatás, vagy kiürülnének a víztartalékok. Ennél sokkal banálisabb oka van a Balaton-felvidéki magántárlat idei témaválasztásának: Vörösváry Ákos műgyűjtő, a Látványtár alapítója és tulajdonosa, a kiállítás rendezője hat-hét évvel ezelőtt részt vett egy épület felújításában, és ott bukkantak elő közel százéves víz- és villanyvezetékek a falból. A rozsdás csövek ihlették az idei tárlat témáját és címét. S ahogy a kiállításrendezés első fázisában lenni szokott, Vörösváry átfésülte a Tapolca-Diszelben és Budapesten fenntartott raktárait, amelyekben a hatvan éve folyamatosan bővülő gyűjteményét tartja, és az ismerős festők műtermeit is felkereste. Az egykori Stankovics-malomban vizes és villanyos alkotások és tárgyak kerültek most egymás mellé, a Duchamp-utánérzést keltő, szépen installált és keretezett hétköznapi – antik és retró – tárgyak, víz- és elektromos vezetékek, a Látványtár leletei és kompozíciói, régi plakátok, kiadványok mellett közel 80 alkotó festményei, grafikái, montázsai és fotói láthatók, klasszikusok és kortársak művei (néhány név étvágygerjesztőnek: Moholy-Nagy László, ef Zámbó István, Maurer Dóra, Haraszty István, Takács Márton, Swierkiewicz Róbert). Egyéb kiadványok mellett vitrinben látható néhány ikonikus HVG-címlap, például a gázos Lölö, nyakában az aranyláncon csillogó Balatonnal. Egy ipartörténeti adalék is kapcsolódik a helyszínhez: az egykori malom tulajdonosa, Stankovics György 1915-ben a turbina mellé egyenáramú generátort is beszereltetett, így 62 családnak biztosította az áramot Diszelben, ahol így előbb volt közvilágítás, mint Tapolcán. Apokaliptikus élményeket nem tartogat az összeállítás, inkább kultúr- és ipartörténeti kalandozást kínál. A tárlaton belül két önálló kiállítás egy-egy külön szobát kapott: a Bán Mariann Emlékszobában a 2014-ben elhunyt kerámiaművész naiv-groteszk szobrocskái és dísztárgyai láthatók, a másikban a „Képes beszéd a Látványtár-alapító Gyökér Kingáról, aki 25 évente férjhez ment” című kamaratárlat a művészeti kurátornak állít emléket. ¬ Sághy Erna
Fábri György: Szoros kapu, keskeny út
„Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt” – a szerző Máté evangéliumából vette a könyve címét, s adatokkal támasztja alá, hányan keresik ezt a keskeny utat az evangélikus egyház keretein belül. Nyilvános adatbázisok, népszámlálási adatok és az evangélikus egyház saját felmérései adják a könyv háttéradatbázisát, s látványos grafikonok szemléltetik az adatok értelmezését. A szociológia így lehet az egyház támasza is, hiszen a „számok egyben rendező és felszabadító eszközeink: a megismerés ösvényének útjelzői, kapaszkodók a bizonytalanságban és irányt mutatnak a továbbhaladáshoz”. Fábri helyzetképet ad a keresztény egyházakról a nagyvilágban és Magyarországon, s részletesen vizsgálja a magyar evangélikusok számát és hitéletét. Különösen fontos az evangélikus középiskolák diákjainak, „az egyházi reménység egyik kiemelt területének” lekérdezése, amely a katolikusok és a reformátusok számára is sok információt hordoz, a diákoknak ugyanis csak a kétötöde evangélikus, de a másik két felekezet is jelentős számban képviselteti magát. A hit megélését persze nem lehet számszerűsíteni, ezzel a szerző is tisztában van, mint írja, „számosság és lélek – nem sok ekkora fesztávolságot kijelölő fogalompárt találni a társadalom- és kultúrtörténetben”. S a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének felügyelőjeként és a zsinat tagjaként is figyelemre méltó a könyv bevezetéséhez fűzött utóirata, amelyben megállapítja, hogy a politikai kereszténység, „a bálványimádássá vált hatalmi lojalitás teológiai és társadalmi tévútjairól” markáns kritikát adtak a választópolgárok. De egyházvezetőként és társadalomtudósként is úgy látja, hogy az egyházat ettől függetlenül az e mögött álló ideológia és egyházkép továbbra is megosztja. ¬ Riba István