Alulnézetből
Woodford és néhány más kollégája modellje egyszerűnek tűnik, mégis korszakalkotó – így foglalja össze a Nobel-bizottság háttérmagyarázata az idei két díjnyertes amerikai közgazdász, Robert Hall és Michael Woodford eredményeit. A díj azért járt, mert lefektették a makrogazdasági stabilizáció mikrogazdasági alapjait. Az előzmények közé tartozik, hogy a gazdaságtudomány egyik nagyágyúja, az angol John Maynard Keynes a múlt század első felében egyebek mellett azt a tételt állította fel, hogy ha magas a munkanélküliség, akkor alacsony az infláció, és fordítva. Az 1970-es évek olajválságának idején derült ki, hogy Keynes makrogazdasági tételei nem működnek tökéletesen. Az egyik hibára Robert Hall bukkant rá 1978-ban, amikor úgy vizsgálta a keynesianizmust: mikor nem stimmelnek a tételek? Arra bukkant, hogy akik egyik napról a másikra élnek – nincsenek megtakarításaik, nem vesznek fel hiteleket –, azoknak a gazdasági döntései eltérnek a többségéitől. Woodford 2003-as könyvében jelentkezett az újkeynesiánus modellel, amely mikrogazdasági alapokra helyezte a makrogazdasági modellt. Ennek egyik lényeges eleme, hogy – nem meglepő módon – a fogyasztás alakulása attól függ, milyen várakozásokkal tekintenek a háztartások a jövőben várható jövedelmükre. Az infláció alakulásában pedig nagy szerepe van annak, hogy a vállalkozások szintén a várakozásaiknak megfelelően cselekszenek: csak akkor emelnek árat, ha arra számíthatnak, hogy a versenytársak is erre készülnek, illetve ha saját költségeik növekedése várható. Fontos, hogy a háztartások és vállalkozások várakozásait is befolyásolhatja a nemzeti bank, ezért Woodford azt ajánlja, hogy a jegybank működése legyen következetes, szavahihető és transzparens.
