A rövid válasz a címben feltett kérdésre: fogalmam sincs. Nem tudom, mit kell csinálni a jelen gyerekeivel, hogy felkészültek legyenek a 2030-as, 2040-es évek kihívásaira, mert nem tudom, milyen kihívások lesznek ezek. Lesz még akkor a mai értelemben vett emberi civilizáció? Lesz még víz a csapban? Lesz még négy évszak Európában? Lesz még New York és Amszterdam, vagy addigra már víz alatt lesznek? Lesznek még erdők, vagy addigra már mind felégett? Számítógépek fognak már mindent vezérelni, vagy szükség lesz még emberi erőforrásokra? Lesznek még gyümölcsök, vagy már kiirtottuk az összes olyan rovart, amely segítette a növények beporzását? Ezeket nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy most milyen képesség kialakítására van szükség ahhoz, hogy a gyerekek az új, folyamatosan változó világban boldoguljanak majd.

Magamtól azt mondanám, hogy a társas együttélésre kell a gyerekeket megtanítani. Arra, hogy együtt jobb, mint egyedül, hogy valódi változásokat csak közösen lehet végrehajtani. Hogy figyeljenek a vízre, ne szemeteljenek, használjanak kevés műanyagot, fogyasszanak kevés húst és kevés energiát, maradjanak a közelben, nem kell annyit utazni, legyenek elfogadóak és nyitottak, ilyesmi. És legyenek nagyon rugalmasak, kreatívak, alkalmazkodók és figyelmesek.

De ha majd a gyerekeimnek verekedniük kell, hogy élelemhez vagy vízhez jussanak, mert a Duna vízgyűjtő területe elsivatagosodott, akkor nem biztos, hogy ezek a stratégiák célravezetők lesznek. Akkor krav maga és ételmegvonásos tréning kell. Hogy erősek, kitartóak és szívósak legyenek. Akkor spártai harcosokat kell a gyerekekből nevelni, arra kell tanítani őket, hogy saját magukon kívül senkiben sem bízhatnak, mindenki ellenség.

Igen, meg vagyok ijedve. Féltem a saját életemet, és féltem a gyerekeim életét. Féltem a most felnövő generációk és a még meg nem született generációk életét, amit az én és a nálam idősebbek generációja teremtett meg és tett tönkre. Féltem a most felnövő generáció életét, mert jó eséllyel ők lesznek az első olyan nemzedék, amelynek rosszabb lesz, mint a szüleinek volt.

A jövőképet nem lehet elvenni tőlük

hvgkonyvek.hu

De – és akkor jöjjön valami előremutató – nem lehet a gyerekeket ilyen szintű bizonytalanságban és kiszámíthatatlanságban tartani. Ha ugyanis arra tanítjuk őket, hogy csak magukra számíthatnak, hogy senkiben sem bízhatnak, hogy mindenki veszélyes, és mindenki mindenki ellen van, vagy ha nincs is, majd lesz, akkor azzal garantáljuk a pokoli jövőt. Amit ők fognak megteremteni.

A gyerekkornál rugalmasabb időszak nincsen. Sokkal rugalmasabbak a gyerekek, mint a felnőttek, ők jobban is fognak tudni alkalmazkodni a hirtelen változó körülményekhez.

Ezért nem fogja őket sokkolni, ha egy bizalomteli és szeretetteljes környezetben együttműködést, szolidaritást, nyitott gondolkodást, érzékenységet, elfogadást, nemet mondani tudást, környezettudatosságot, erőszakmentességet tanítunk nekik implicit és explicit módokon. És ezzel a civilizációnk megmenekülhet.

Azt is meg lehet tanítani a gyerekeknek, hogy nem kell mindenből több és újabb, nem kell mindent meszsziről hozni, nem kell mindig messzire utazni, nem kell mindig degeszre enni magunkat, és nem kell kifolyatni a csapból az összes vizet, hogy négyfokosra hűljön. De ezeket nemcsak tanítani kell, hanem képviselni is.

Azért is fontosak ezek a tanítások, mert veleszületett és igényelt képességünk, hogy úgy érezzük, tudjuk kontrollálni, befolyásolni a körülöttünk lévő életet. A közvetlen környezetünket. És ezt nem szabad elvenni egy gyerektől, sőt (majdnem) minden erőnkkel azon kell lenni, hogy ezt az érzetet a gyerekek megkapják, megtarthassák. Ültessenek egy fát. Vegyék fel a szemetet, amit más már eldobott. Amikor csak lehet, használják a közösségi közlekedési eszközöket. Éljenek úgy, hogy abból se közvetlenül, se közvetetten ne származzon másnak kára.

És valóban. Apró, lokális változásokat el tudunk érni. Az apró, lokális változások pedig idővel összeadódnak. Erre kell a gyerekeinket felkészíteni. Így lesznek, így lehetnek a ma gyerekeiből boldog és kiegyensúlyozott, jövőképpel rendelkező, felelős felnőttek.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk hazudott nekünk? Miként készíthetjük fel a gyerekünket a kiszámíthatatlan jövőre? Lehet-e a szülőnek elege? Az Apapara című kötet gyakorló pszichológus szerzője, Szél Dávid új könyvében megosztó témákról, hiedelmekről, titkokról és tudattalan tabukról ír. A szerző könyve itt rendelhető meg kiadói kedvezménnyel.