Egy óvodás számára a halál visszafordítható, nem végleges. Egy óvodás a mesebeli halálon talán könnyen átsiklik, neki nem ott van a fókusz. Míg a szülő már a kemencébe pakolt banya gondolatától is rémüldözik, addig a gyereket jobban érdekli, hogy Jancsi és Juliska hogy bírták felemelni a boszorkányt.

A mesék által kínált szimbolikus halálkép még kisiskoláskorban is megvan, a halál visszafordíthatatlansága igazán csak akkor jelenik meg a gyerekeknél, amikor már jobban érdekli őket a valóság, amikor a mesére való beállítódás lassan eltűnik belőlük. Ez úgy nagyjából kilenc-tíz éves korban történik meg.

De a halál témája érdekli, foglalkoztatja a gyerekeket korábban is. Kétéves kor előtt még nem, de bőven lehet, hogy egy óvodás már szóba hozza szülei vagy akár a saját halálát. Ilyenkor viszont még nem érti sem a halál elkerülhetetlenségét, sem a visszafordíthatatlanságát, sem pedig azt, hogy a halállal az életfolyamatok megszűnnek.

A realisztikus halálfogalom valamikor négy- és tizenkét éves kor között alakul ki, de ezek inkább szélsőségek. A legtöbb gyerek fejében valamikor hat- és nyolcéves kor között áll össze a koncepció, ami később még sokat finomodik. Az elmúlás tehát foglalkoztatja a gyerekeket, annál is inkább, mert nemcsak emberek halnak meg, de állatok is elpusztulnak, növények is elhervadnak, ezeket egy nyitott szemmel járó kisgyerek is észreveszi, és sokat alakít a gondolkodásmódján, ha lehet is róluk beszélni.

De persze más egy növény, mint egy állat, pláne háziállat elpusztulása, és más egy mesebeli halál, mint egy rokon halála. De még ezekből is egész mást ért egy óvodás, mint egy kamasz vagy felnőtt. Egy kisgyerek legfőképp a szülei szomorúságát fogja érteni, érezni, az lesz neki a nehéz, az elvesztett ember hiánya és a halál visszafordíthatatlansága csak később fog összeállni benne.

Egy óvodás egy nagyszülő halálhíre után öt perccel már hatalmasakat tud hahotázni, bele tud feledkezni a legózásba, és ezzel nincs is semmi baj. Ez nem jelenti azt, hogy az a nagyszülő ne lett volna neki fontos. Mindössze arról van szó, hogy nem lepi el a gyász. Ha a nagyszülővel korábban nem legózott, akkor legózás közben nem biztos, hogy eszébe fog jutni az elvesztett nagyszülő.

A szülő igazán akkor jár jól, ha kérdez, és beszél a gyereke, mert akkor képet kaphat arról, hogy hol tart. Csak hát a kérdések nehezek lesznek, a gyerek féltheti is tőlük a szintén gyászoló szülőt, a válaszok meg pláne lehetnek nehezek. Azért is, mert olyan válaszokat kell adni, amiket a gyerek még elbír, de kielégítik a kíváncsiságát.

– Gyere, Beni, szeretnék valamit mondani!
– Igen, apu?
– Gyere, ülj az ölembe!
– Baj van?
– Igen. Baj.
– Én csináltam?
– Ja, nem, dehogy. Édes, okos, ötéves nagyfiam. Azt szeretném neked mondani, hogy meghalt a Robipapa.
– És akkor nem jön át holnap ebédelni?
– Nem, édeském, nem.
– Nem baj, akkor majd jön holnapután.
– Beni, nem, holnapután sem fog jönni. Tudom, ez nehéz, de Robipapa innentől csak az emlékeinkben lesz, máshogy nem fogsz tudni vele találkozni.
– De miért, hol lesz?

Természetesen ez csak egy fiktív, kitalált párbeszéd. Nem lehet tudni, hogy Robipapa beteg volt-e, erről Beni tudott-e; nem lehet tudni, hogy a példabeli apuka elsírja-e magát; hogy Beni megszeppen-e; hogy vallásos vagy szekuláris családról van-e szó; azt meg végképp nem lehet tudni, hogy az apuka mit válaszol az utolsó kérdésre. A temetőben. A mennyországban. A természet magához vette. Sehol. Mindenhol. Az égben. Ezek mind legitim válaszok.

Egy ötéves gyerek két választ nem kaphat erre a kérdésre. Az egyik az, hogy elutazott külföldre. Mert, ahogy az összes többi témával kapcsolatban, úgy itt sem jó a ködösítés. „Robipapa elutazott.” Akkor meg lehet őt látogatni? És ha csak elutazott, akkor miért nem jön vissza? És amikor apa elutazik valahova, akkor lehet, hogy ő sem jön vissza? Ezekből a hazugságokból sokkal nehezebb kicsavarodni, mint rögtön felvállalni az igazságot.

És itt jön be a másik rossz válasz, a naturalisztikus. Sem a hamvasztás, sem a koporsós temetés részleteibe nem érdemes belemenni, az ugyanis sokkal ijesztőbbé és feldolgozhatatlanabbá teszi a gyászt.

Azzal kapcsolatban, hogy menjen-e a gyerek a temetésre, vagy sem, megint nem lehet mindenkire érvényes állításokat megfogalmazni. A válasz attól is függ, hogy milyen közel állt a gyerek az elveszített rokonhoz, és persze attól is, hogy hány éves gyerekről van szó. De még rengeteg minden árnyalhatja a dolgot: nyitott koporsós lesz-e a temetés, szétszórás lesz-e, hányan lesznek ott, a tűző napon kell-e állni, a szülők ki fognak-e borulni, stb.

hvgkonyvek.hu

Mindezekkel együtt hat-hét éves kortól már semmi akadályát nem látom annak, hogy egy gyerek ott legyen egy temetésen, de persze korábban is ott lehet. Minden esetben természetesen csak akkor, ha tudja, min vesz részt. A kérdés mindössze az, hogy a gyereknek fontos-e, hogy ott legyen, szeretne-e ott lenni, illetve az, hogy a szülő szeretné-e, hogy a gyereke ott legyen. Ha a szülőnek fontos, de a gyerek meg nem szeretne ott lenni, az is teljesen érthető, el lehet menni a temetőbe máskor is, amikor nincs ott annyi ember, amikor a szülő is jobban tud foglalkozni a gyerekével.

Hatalmas teher a gyász, a halál egy gyerek számára. Saját jogon gyászol, saját megküzdési módszerekkel, saját tudatos és tudattalan stratégiákkal él. A sokk, a megértés, a felfogás sokszor csak lassabban, később jön el, de el fog jönni. A szülőnek, akármilyen nehéz is, ehhez kell illeszkednie, alkalmazkodnia, és amennyire csak lehet, meg kell próbálnia nem további terheket pakolni a gyerekre.

Mindvégig ösztönösen egy idősebb rokon elvesztéséről írtam. Pedig meghalhat egy gyerek szülője is, kisebb vagy nagyobb testvére is, amiről valóban azt gondolom, hogy feldolgozhatatlan, és ilyenkor külső, szakmai segítségre van szükség. De egyébként is, ha úgy tűnik, hogy a gyerek elakadt a gyászfeldolgozásban, a kommunikációban, ha a halálhír után nem tud aludni, rosszabbul eszik, drasztikusan megváltozik a viselkedése, hangulata, akkor mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni.

A fenti cikk Szél Dávid Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben című könyvének szerkesztett részlete.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk hazudott nekünk? Miként készíthetjük fel a gyerekünket a kiszámíthatatlan jövőre? Lehet-e a szülőnek elege? Az Apapara című kötet gyakorló pszichológus szerzője, Szél Dávid új könyvében megosztó témákról, hiedelmekről, titkokról és tudattalan tabukról ír. A szerző könyve itt rendelhető meg kiadói kedvezménnyel.

Jöjjön el a március 29-i HVG Extra Pszichológia Szalonba, ahol Szél Dáviddal kényes gyereknevelési kérdésekről beszélgetünk. További részletek itt.