1911 novemberében „Monsieur Lalance” levelet írt az Aéro-Club de France-nak, és 10 ezer frankot ajánlott fel annak, aki kifejleszt egy ejtőernyőt, amely nem nehezebb 2,5 kilónál, és biztonságosan használható a repülőgép elhagyásához alacsony magasságban. A verseny felkeltette a lelkes amatőrök, tudósok és különcök figyelmét, köztük volt egy osztrák-cseh szabó, Franz Reichelt is (lásd a nyitóképünkön).

Franz a versenyben nagy előnnyel indult: már jóval annak kihirdetése előtt dolgozott egy ejtőernyő tervén. Ugyan semmit sem tudott a légellenállásról vagy az ejtőernyők működéséről, de a hiányosságait lelkesedéssel pótolta. Egy korai prototípust be is mutatott a francia nemzeti repülőligának, de elutasították a tervét, mondván: nem biztonságos.

Franz önbizalomtól duzzadva elhatározta: bebizonyítja a szakembereknek, hogy tévednek. Kétségtelen, hogy a jelentős pénzdíj és a hírnév csábítása is inspirálta.  Így hát 1911 telén a feladatnak szentelte magát, és hamarosan a találmányát próbababákra erősítette, amelyeket lelökdösött a négyemeletes gyára tetejéről. De sajnos ejtőernyőrendszere újra és újra kudarcot vallott.

Magasabb helyre volt szüksége, ezért Franz lobbizni kezdett a francia hatóságoknál, hogy engedélyezzék számára az Eiffel-torony használatát. Kitartása kifizetődött, és végül engedélyt kapott, azzal a feltétellel, hogy bábot használ. Franz erre ígéretet tett ugyan, de aznap az egyetlen fafej(ű), akit magával vitt, ő maga volt. Miután pózolt a fotósoknak, elindult felfelé az első lépcsőfordulóhoz, nyomában egy operatőrrel. Némi hezitálás után, reggel 8:22-kor leugrott. Három másodperccel később halott volt.

A Le Petit Journal napilap fotóin látszik, hogy az ugrás után csendőrök állják körül a lyukat, amit a szabó ütött. Franz, aki a saját életét sem féltette nyughatatlanságában, megszerezte a vágyott hírnevet, bár nem úgy, ahogy szerette volna. Miután az esetet filmre vették, ő az első személy a történelemben, akit megörökítettek, amint épp a ma már Dunning−Kruger-hatásként ismert kognitív torzítás következményeit demonstrálja.

A Dunning−Kruger-hatás

Ezt a pszichológiai jelenséget David Dunning és Justin Kruger szociálpszichológusokról nevezték el, akik 1999-ben azonosították. Abban az esetben beszélhetünk róla, ha korlátozott tudású, kompetenciájú vagy képességű emberek rendkívül hozzáértőnek tartják magukat valamiben, amiben nyilvánvalóan nem azok.

Dunning egy bankrabló, McArthur Wheeler esetéből indult ki, aki valahol azt olvasta, hogy a citromlé láthatatlanná tesz, ezért bekente vele az arcát, és kirabolt két bankot. Annyira biztos volt az eredményben, hogy még integetett is a biztonsági kameráknak. Amikor letartóztatták, egyből híressé vált, ahogy felkiáltott:

„De hisz citromlé volt rajtam!”

Annyira eszement volt a gondolatmenete, hogy szakemberek véleményét kérték. A fogoly megvizsgálása után a pszichológus szakértők könyörtelen következtetésre jutottak. McArthur Wheeler nem volt mentálisan beteg, csak nagyon hülye. És ez a hatalmas hülyeség ugyanilyen mértékű, teljesen indokolatlan önbizalommal társult.

Franz Reichelt ugyanezt a „képzelt felsőbbrendűséget” demonstrálta 90 évvel korábban. A Ligue Aérienne szakértői megmondták neki, hogy ejtőernyője használhatatlan, a saját szemével is láthatta. De Reichelt elhitte magáról, hogy az ejtőernyők szakértője, pedig semmit sem tudott róluk − és belehalt a következményekbe.

Mind hajlamosak vagyunk rá

A Dunning−Kuger nem csak a menthetetlenül ostobák kiváltsága. 1983-ban egy, az Egyesült Államokban és Svédországban végzett tanulmányban autóvezetőket kértek arra, hogy becsüljék meg a vezetési képességüket az átlag autóhasználókhoz képest. Az amerikaiak 93%-a, a svédek 69%-a helyezte magát a top 50%-ba, ami természetesen statisztikai képtelenség.

A képzelt felsőbbrendűséggel foglalkozó más tanulmányok szerint az emberek túlbecsülik az IQ-jukat, a hazugságokkal szembeni immunitásukat, a népszerűségüket, az emlékezőtehetségüket, sőt még az ágyban nyújtott teljesítményüket is. Mint ahogyan rengeteg ember hiszi magáról, hogy jól tud énekelni, pedig nyilvánvalóan nem.

Az EU-referendum előtt mindkét oldal szavazói azt mondták, értik a Nagy-Britannia és az Európai Unió közti bonyolult kapcsolatot, miközben még a legtöbb szakember sem értette. A kapcsolat bonyolultsága akkor vált csak igazán nyilvánvalóvá, amikor a szigetország négy éven keresztül próbált kilépni az unióból anélkül, hogy tartós károkat okozna önmagának. A végső távozás, 2021 januárja után a Twittert ellepték a videók, amin csalódott halászok arról beszélnek, hiba volt támogatniuk a kilépést, és nem voltak tisztában a következményekkel.

Megérteni a történelem valódi természetét

null

Szélsőséges esetekben a Dunning−Kruger-hatás nagyobb dolgokat is megmagyarázhat, mint a Brexit.

Az a groteszk jelenség, amit Adolf Hitlernek nevezünk, nem kis mértékben köszönhető Hitler saját hamis felsőbbrendűségi tudatának, és annak, hogy mások készséggel elhitték a hazugságait. A náci vezér zseninek tartotta magát: tehetséges művész, briliáns gondolkodó, az egyetlen ember a történelemben (Dzsingisz kán kivételével), aki képes meghódítani Oroszországot. Ebből semmi sem igaz.

„Akiknek nincs meg a kellő tudásuk, ahhoz sincs elég tudásuk, hogy felismerjék a tudatlanságukat” − fogalmazott David Dunning egy 2019-es interjúban a The Damage Report nevű YouTube-csatornán, és ez tökéletesen összefoglalja a lényeget. A Dunning−Kruger-hatás fontos ahhoz is, hogy megértsük a történelem valódi természetét.

Sokan szívesebben választják a megnyugtató felületes tudást és a közvélekedést, amelyek a már meglévő világnézetet támasztják alá. Kevésbé megerőltető bedőlni az olyan olcsó trükköknek, mint a „visszaveszük az irányítást”, mint keresni az igazságot, és felfogni annak összetettségét. Miért vonnánk kétségbe a kollektív nemzettudatunk alapjait, amikor olyan megnyugtató tündérmeséket hallgatni?

A történelem árnyalt, összetett és sokszor nagyon nyugtalanító. Az események valójában nem mindig felelnek meg a legendáknak, amelyekben hiszünk, a „jó sztoriknak”, amelyeket úgy szeretünk. A szépen becsomagolt populista narratívákat könnyebb megemészteni, és sokszor vonzóbbak is a tényeknél.

Az emberek szeretnék azt hinni, hogy Kolumbusz Kristóf nagy kalandor volt, akinek a matrózai azt hitték, lapos a föld, hogy a bátor brit bakákat egy „kis hajókból” álló flotta menekítette ki Dunkerque-ből, és hogy Winston Churchill a végzet embere volt, a valaha élt legnagyobb brit. Miért rontsuk el ezt szörnyű tényekkel és kínos bizonyítékokkal, amelyek mást sugallnak?

Pedig fontos az igazság. Az internet korában, amikor mindent ellenőrizni lehet egy kattintással, nincs mentség rá, ha valaki elhiszi a hazugságokat és mítoszokat. Szélsőséges esetben a történelemhamisítás lehet az a máglya, amin nemzetek és demokráciák égnek el.

A fenti cikk Otto English Hamisított történelem című könyvének szerkesztett részlete. Könyvében Otto English újságíró a történelem kisebb-nagyobb hazugságait vizsgálja meg, hogy megmutassa, miként manipulálják a jelenünket a múlt koholmányai. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.