Fájdalmas látni, hogy legkedvesebb állataink populációi fogyatkoznak. Évről évre kevesebb fészek van a fákon, kevesebb lábnyom a talajon, és kevesebb csorda látszik a műholdas felvételeken. De bármennyire is tragikus egy populáció megfogyatkozása, ez azért nem egyenlő az adott faj kihalásával. Amikor ezt a tendenciát látjuk, még él a remény, hogy az állatok átvészelik a helyzetet.

Erre már jó néhány alkalommal sor került. Az afrikai elefánt, az ázsiai elefánt és a kék bálna mind-mind a kihalás felé sodródott, de még időben behúztuk a kéziféket, és erőre kaptak. A namíbiai afrikai elefántok mennyisége az elmúlt évtized során megkétszereződött. Egy meredek visszaesést követően 1980-ra már csak 15 ezer ázsiai elefánt maradt Indiában. Mostanra azonban már közel 30 ezer egyed él ott.

Bármilyen irányú is egy tendencia, nincs okunk azt gondolni, hogy a folytatásnak kötelező ugyanígy alakulnia. Majdnem mindig képesek vagyunk fordítani a helyzeten. Persze amikor elérünk a kritikus pontra – például egy kihalási eseménynél –, akkor oda a remény. De ne felejtsük el, hogy a bolygónkon többször is sor került már kihalási eseményekre.

A Földön valaha élt 4 milliárd faj 99%-a már kihalt. A kihalási események a bolygó evolúciós történelmének természetes részét képezik. Ezek nélkül mi sem lennénk ma itt. A fajok lényegében jönnek-mennek, az egyik kihal, a másik megjelenik. Így zajlik az evolúció.

Nem az a probléma, hogy sok gyönyörű faj kipusztul. A probléma az, hogy sokkal gyorsabban pusztulnak ki, mint azt vártuk volna. Valójában olyan gyorsan, hogy sokak szerint újabb tömeges kihalási esemény, a hatodik tömeges kihalás felé tartunk. A vonatkozó szalagcímek igencsak borús képet festenek:

„A világvégére figyelmeztetnek, a Földön közeleg a »hatodik tömeges kihalási esemény«”

Daily Express

Ha beírjuk a Google-ba, hogy „hatodik tömeges kihalás”, sok ezer találatot kapunk. Egyik cikk sem túl reménykeltő. De valóban hitelesek ezek az állítások?

Tényleg újabb tömeges kihalási esemény felé tartunk?

Tömeges kihalási eseményről akkor beszélünk, amikor egy faj 75%-a viszonylag rövid idő alatt kihal. „Rövid idő” alatt itt nagyjából kétmillió évet értünk. Ami persze a mi emberi nézőpontunkból észbontóan hosszú idő, bolygónk 4,5 milliárd éves történelmében azonban csupán szempillantás.

Hogy miért fontos ennyire a kihalási események sebessége? Azért, mert ez alapján tudjuk megkülönböztetni a nyugtalanító változásokat a természetesnek nevezhető, rendszeresen bekövetkező kihalási eseményektől, amelyek „a háttérben zajlanak”. Ez utóbbiak következményeként
egymillió évente a fajok 10%-a hal ki, tízmillió évente 30%-a, százmillió évente pedig 65%-a.

Tudunk olyan történelmi korszakokról, amelyekben az ilyen háttérben zajló kihalások sokkal gyorsabban zajlottak. Ezek a tömeges kihalási események. A Földön eddig öt ilyenre került sor. Mind az öt esemény során kihalt a fajok legalább 75%-a. A harmadiknál a fajok 96%-a tűnt el a Föld színéről.

Miért került sor ezekre a megdöbbentő változásokra?

Ahhoz, hogy ilyen sok faj kipusztuljon, bolygónk környezeti egyensúlyának szélsőséges mértékben át kell alakulnia. A változás mozgatórugója pedig csak nagyon erős és hosszan tartó lehet. A fenti események zömét az okozta, hogy gyökeresen megváltozott a Föld éghajlata, illetve a légkör és az óceánok kémiai összetétele.

Az öt nagy esemény közül az elsőnél – amelyre 444 millió évvel ezelőtt került sor – óriási ingadozások voltak a glaciális és az interglaciális korszakok között. Ettől megváltozott a tengerszint, és felismerhetetlenül átalakultak a szárazföldek. Egyúttal a tektonikus lemezek is mozogtak: ekkor alakult ki az Appalache-hegység, emiatt kezdtek mállani a sziklatömegek, emiatt került ki sok szén-dioxid a légkörből, és emiatt változott meg a rengeteg fajnak otthont adó óceánok kémiai összetétele. A Föld lehűlt, túlságosan fagyos lett az élővilág nagy részének.

A legutóbbi tömeges kihalás pedig az a híres esemény, amelynek során kihaltak a dinoszauruszok. Egy meteor csapódott a mexikói Yucatán területére. Amikor beért a Föld légkörébe, intenzív infravörös sugárzás keletkezett, olyan iszonyú hőséget okozva, hogy bizonyos organizmusok azonnal megfőttek. Amikor a meteor a Földbe csapódott, óriási mennyiségű por és kén került a légkörbe, ami elzárta a napfényt, és túlságosan is kénessé tette a levegőt. A szárazföldi területek megfagytak, az eső és az óceánok vize savas lett, a növények elpusztultak a napfény hiánya miatt.

A Föld történelmének „öt nagy” tömeges kihalási eseménye

HVG Könyvek

A tömeges kihalási eseményeket tehát az okozta, hogy szélsőségesen megváltozott a levegő, az óceánok és a szárazföld állapota. Az állatok és növények olyan világban találták magukat, amelyet nem ismertek, és amelyhez még alkalmazkodniuk kellett volna. Legtöbbüknek nem sikerült, néhánynak azonban igen.

Annál, hogy a fajok többsége kihalt, talán csak az meglepőbb, hogy akadt olyan, amelyik túlélte. Ráadásul nem egyszerűen túlélték, de még erőre is kaptak. Egyes fajok kipusztulása teret adott új fajok megjelenésének.

De akkor tényleg a hatodik kihalási esemény felé tartunk?

Hogy egyáltalán megpróbálhassunk válaszolni erre, először szemügyre kell vennünk a tömeges kihalás definíciójának alapjául szolgáló két kritériumot: a 75%-os arányt és a kétmillió éves időtartamot. 1500 óta az emlősök körülbelül 1,4%-a halt ki.

Nézzünk csak meg más, szintén alaposan tanulmányozott állatokra vonatkozó adatokat, és hasonló tendenciát látunk: a madarak 1,3%-a, a hüllők 0,6%-a, a kétéltűek 0,2%-a és a csontos halak 0,2%-a halt ki. Ez elképesztően sok állat. Közel sem 75%, de ezekre a kihalásokra olyan gyorsan került sor, hogy sokan joggal aggódnak.

Ha pedig figyelembe vesszük a tényt, hogy körülbelül 1500 óta a fajok 1%-a kihalt, beláthatjuk, hogy magas rátáról beszélünk. Egyszerű számítással is az jön ki, hogy ha 500 év alatt a fajok 1%-a kihalt, akkor 75% kihalásához csak 37 500 évnek kell eltelnie – feltéve, hogy minden faj kihalása ugyanolyan sebességgel játszódik le.

A közelmúltbeli kihalási rátát összehasonlíthatjuk a háttérben zajló kihalásokéval. Azonos eredményre jutó kutatások szerint a gerincesek a vártnál 100-szor vagy akár 1000-szer gyorsabban halnak ki. Sőt egyes kutatók szerint ezzel még alá is becsüljük a tempót, mert bizonyos fajokat még nem tanulmányoztunk eléggé – lehetnek köztük olyanok, amelyek már az előtt kihaltak, hogy tudomást szereztünk volna a létezésükről.

És még ennél is rosszabb a helyzet. Amikor összevetjük a modern kori kihalási rátát az öt nagy kihalási eseményhez kötődővel, azt látjuk, hogy azokhoz képest fokozódott a tempó. Vagyis kilátástalannak tűnhet a helyzet. Ha ezután valaki megkérdezi, hogy „Tényleg a hatodik kihalási esemény felé tartunk?”, mi mást mondhatnánk, mint hogy igen.

Pedig még nem késtünk el

A helyzet attól függően kilátástalan, hogy feltevésünk szerint a fajok kihalása olyan gyorsasággal folytatódik-e, mint ahogyan az elmúlt évszázadokban zajlott. Ez azért meredek feltételezés. Ráadásul téves. A mostani tömeges kihalási esemény annyiban mindenképpen eltér a korábbiaktól, hogy ezúttal van kézifék. Méghozzá a mi kezünkben van.

A Föld korábbi kihalási eseményeit súlyos geológiai változások okozták: egy meteor becsapódása, vulkanikus tevékenység, tektonikus lemezek összeütközése. Miután beindult a légköri és vízi láncreakció, már nem lehetett megállítani. A hajtóerő azonban ezúttal mi magunk vagyunk. Nekünk pedig rendelkezésünkre áll a lehetőség, hogy megállítsuk és visszájára fordítsuk a folyamatot. Ha mielőbb meghozzuk a helyes döntéseket, akkor lelassíthatjuk – és talán tényleg visszájára fordíthatjuk – a károkozást.

A fenti cikk Hannah Ritchie adattudós Ez nem a világvége című könyvének szerkesztett részlete. A kötet elkészülését az I-Tango – Gartner Bulgaria and Hungary támogatta. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.