Balla István és Lakos Gábor a HVG oldalain megjelent riportsorozatukban Magyarország elfeledett településeinek múltját kutatták. Ezekből a cikkekből most egy könyv is készült, amelyben - a kihalt falvak bemutatása mellett - egy Bajmóczy Péter geográfussal készült interjú is helyet kapott. Ebben a cikkben ennek a beszélgetésnek a szerkesztett részletét olvashatják.
Hogyan alakultak ki, élték meg a csúcsidőszakaikat és szűntek meg a magyarországi kistelepülések?
A 11–12. században rengeteg falu jött létre a Kárpát-medencében. Ezek 100–200 fős kistelepülések voltak, önellátásra berendezkedve. Valami ahhoz hasonló településhálózat alakult ki, mint ami most a Nyugat-Dunántúlra jellemző. A 14. század környékén, amikor fejlődni kezd a mezőgazdaság, már lehetővé vált, hogy felesleget is termeljenek, így akkor már a falvak nagyobb közösségeket is el tudtak tartani. Ebbe a szerves településfejlődésbe rondított bele a török kor – gyakorlatilag leradírozta az addigi településállományt.
Mekkora része tűnt el akkor a magyar falvaknak?
Az alföldi megyékben háromszor-négyszer annyi település volt a törökök előtt, mint napjainkban. Az akkor kihalt falvak egy részéről levéltári forrásokból, leírásokból, adóösszeírásokból tudunk, más részéről nem maradt fenn semmi. Ma is sokszor rábukkannak olyan faluhelyek maradványaira, amelyeket nem lehet beazonosítani. A Habsburg-korban azután megindul a települések újjáépítése. A Dunántúl dombosabb vidékein olyan aprófalvas településhálózat alakul ki, mint ami a török kor előtt volt, sok esetben ezeket a betelepített svábok, horvátok, szerbek lakták be.
Teljesen új falvak épültek ekkor, vagy a régieket építették újra?
Általában teljesen új faluról van szó a régi helyén, újjáépített templommal. Ez a Dunántúlra volt igaz. Az Alföld teljesen más utat járt be. Ott a török kor után nagyon kevés település maradt meg, ezek viszont nemcsak a lakosságot gyűjtötték be, hanem a területeket is megszerezték. Így alakultak ki a mezővárosok, amelyek ragaszkodtak ahhoz, hogy a területükön ne hozzanak létre földesúri falvakat. Nem is lesz többé arra aprófalvas hálózat. Miután ezek a területek visszaálltak a növénytermesztésre, de a földek sokszor 20-30 kilométerre voltak a várostól, az utat pedig nem lehetett napi bejárással megtenni, valami mást kellett kitalálni. Ez lett a tanya. Az Alföld klasszikus részén olyan településhálózat alakult ki, amelyben alig voltak falvak: voltak a mezővárosok és a tanyák. És volt egy harmadik út is. A délvidéken, a mai Bácska, Bánát és a Baja környéki részen szinte teljes volt a pusztulás. Ott a Habsburg-udvar tervezett, telepes falvakat hozott létre. A 18. század végére e folyamatok mentén alakult ki nagyjából az a településhálózat, amelyet ma is ismerünk.
Azóta nem volt e tekintetben már nagy átrendeződés?
Onnantól egy jó darabig annak, hogy egy falu mekkora, nem volt túl nagy jelentősége. Ugyanúgy mezőgazdasággal foglalkoztak a települések, voltak kisbirtokok vagy nagybirtokok, ezek működtek, és tudtak fejlődni is. A 18–19. század viszonylag csendes, békés időszaknak tekinthető. Az aprófalvas problémakör majd csak a 19. század második felében kezd megjelenni, amikor elkezdődik a különböző modern szolgáltatások, főleg a vasút kiépülése, ami a kistelepüléseket jóval kisebb eséllyel érte el. Később, a 20. században a különböző vonalas infrastruktúrákkal – közutakkal, csatornával, villanyhálózattal – is ugyanez volt a helyzet. Vagy gondoljunk az állami oktatásra! Amikor elkezdik megszervezni, a pici falvakban összevont iskolák működtek, amelyekben általában nem folyt túl magas színvonalú tanítás. Később a boltok, a postahivatal és egyebek hiánya is egyre égetőbbé vált. Elkezdett nyílni az olló a városok és a falvak között. Ráadásul ezek a kicsi települések szinte kizárólag mezőgazdasággal foglalkoztak. Megindul a vándorlás a mezőgazdaságból a többi gazdasági ág felé, ami a falvak számára egyértelműen egy kifelé menő utat jelentett, egy folyamatos, egyébként ekkor még nem túl gyors elvándorlást. A II. világháború után aztán ez felgyorsul, az erőltetett iparosodás és a városokat preferáló településpolitika miatt.
Az 1960-as, 70-es években még több százan laktak a belső-somogyi Kakpusztán, volt itt iskola, művelődési ház, kocsma, fűrésztelep, és még focipálya is saját csapattal. Mára azonban a természet teljesen visszahódította magának a területet.
A rendszerváltás lelassította vagy épp hogy felgyorsította az aprófalvak megszűnését?
Az önkormányzatiság egyfajta fogódzót jelenthetett volna ezeknek a településeknek, de valójában a nagy részüknek érdemi saját bevétele soha nem volt. A rendszerváltás után jelentős differenciálódás következik be a kistelepülések túlélési esélyeiben. Akadtak olyanok, ahol helyben vagy a közelben volt olyan típusú fejlődés, ami meg tudta tartani az embereket – mint a turizmus, valamilyen ipari tevékenység, vagy más közeli, jelentős számú embert felszívó munkahely. Ez utóbbira a Nyugat-Dunántúlon találunk sok példát, a turizmusra pedig a Balaton környékén. A periferikus részeken viszont érdemi változás nem történt e tekintetben, és a pálya napjainkban is lefelé tart.
A Kihalt falvaink című könyvben szereplő kihalt települések zöme a 20. században néptelenedett el. Ezek megszűnése elkerülhetetlen volt?
Eleve kis népességű települések voltak. Amikor elindul az elvándorlás, elsősorban a fiatalok mennek el a munkalehetőség vagy a gyerek iskoláztatása miatt. És ezzel együtt a vállalkozóbbak, a tehetősebbek, esetleg a magasabb iskolai végzettségűek tűnnek el. Idősödik a település, egyre kevesebb gyerek van. A még meglévő szolgáltatásokra kevesebb az igény, így egy idő után ezeket racionálisan már nem lehet fenntartani. Persze az mindig döntés kérdése, hogy ha már nem lehet fenntartani racionálisan, akkor fenntartsák-e irracionális módon. Gondoljunk a kisiskolákra! Magyarországon nagyjából 300 város és 2800 önálló falu van, ez utóbbiak közül mindössze 300 olyan, ahol egy évben annyi gyerek születik, hogy hat év múlva is fenn lehessen tartani belőle egy osztályt. És ugyanez a helyzet a bolttal, kocsmával – egy idő után ezek is bezárnak, ami megint csak gyorsítja a megszűnéshez vezető folyamatot. Az 1970-es években a kulcselem egy település szinte biztos kihalásában az volt, hogy nem érte el az aszfaltozott út. De lehet olyan fordulópont is, ami éppen hogy fenntartotta a kihalás szélén álló települést – mondjuk a turizmus, a vadászat, esetleg egy ökofalu kialakítása.
Természetes folyamat, hogy kihal egy-egy falu?
Gazdasági szempontból igen. Ezek a falvak egy egészen más korszakban jöttek létre, más fejlettség, más gazdasági szerkezet mellett. Ha szigorúan innen nézzük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy ezekre a falvakra nincs szükség, az ország kiválóan működne nélkülük is. Van azonban egy érzelmi szempont is: szomorú látni ezeket, megismerni a történetüket.
Ön híres arról, hogy Magyarország összes települését bejárta, és ezt kutatóként dokumentálta is. Ez valamiféle kihívás?
Sosem akartam rekordot dönteni. Gyerekként a szüleimmel kirándulgattam, aztán elkerültem földrajz szakra, ahol sok gyakorlatunk volt. Az 1990-es évek közepétől oktatok, mi szerveztük egy kollégával a tanszék terepgyakorlatait. Nekem a kutatási témám a nagyvárosok környéki falvak átalakulása volt, akkor megint bejártunk egy csomó települést. Egyszer felmerült az ötlet, hogy össze kéne írni, hogy hol jártam már. És kiderült, hogy a 3155 önálló településből még azért jóval több mint ezer hiányzott, onnantól próbáltam szisztemaikusan azokat is bejárni. Egy olyan jó tíz év alatt sikerült. Most elmondhatom, hogy az ország minden településén jártam. Köztük egy sor kihalt településen is.
A fenti cikk Balla István és Lakos Gábor Kihalt falvaink című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
A kiadó szeretettel vár minden érdeklődőt november 5-én a kötet bemutatójára és a könyvhöz kapcsolódó kiállítás megnyitójára. Tartsanak velük egy estére, ahol eltűnt falvak, elfeledett emberi sorsok és a múlt nyomait őrző fényképek kerülnek a középpontba! További részletek az eseménnyel kapcsolatban itt.
Mindenki arra vágyik, ha már benne van a Teremtésben, hogy valahogy túlélje az Apokalipszist.
