„Sokszor elsírom magam, ha kijövök ide” – A könyörtelen erdő az úr a nemrég még félezres Kakpusztán – Kihalt falvaink 6.
8 perc
2025.06.09. 18:00
Az 1960-as, 70-es években még több százan laktak a belső-somogyi Kakpusztán, volt itt iskola, művelődési ház, kocsma, fűrésztelep, és még focipálya is saját csapattal. Mára azonban a természet teljesen visszahódította magának a területet. Egy Kakpusztán felnőtt tanúval és a hely történetét könyvben is feldolgozó hagyományőrzővel jártuk be a környéket.
Valószínűleg, amikor a Honfoglalás című film 1996-os forgatásán Franco Nero Árpád vezérként hosszasan tekintett a jövőbe, nem tudta, hogy az a mező és környéke, amit épp oly nagyon néz, néhány évtizede még lakott település és művelt földterület volt. Úgy hívták: Kakpuszta.
A Nagybajomról mintegy hét kilométerre lévő település helyére visz ki minket a terepjárójával (normál kocsival ugyanis aligha megközelíthető a rossz, homokos erdei úton) a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őre, Glacz Róbert.
A környékbeli dombok között egy emberöltővel ezelőtt még tizenkét nyüzsgő település bújt meg, mára ezeknek szinte semmi nyoma. Ezek között a legnagyobb, a még 1960-as években is ötszáz fős Kakpuszta volt. Ma annak iskolája helyén sűrű bokorcsoport nőtt, a focipálya helyén sűrű erdő. A házakra is csak kihelyezett táblácskák emlékeztetnek. Odébb, a temető kőkeresztjei is alig látszanak ki a fűből.
„Tizennégy éves koromig itt laktam, gyönyörű gyerekkorom volt. A Török nevű haverommal mi voltunk a pusztaság legrosszabb gyerekei” – gyónja meg nekünk az egyik útitársunk, a már régen nyugdíjas Horváth-Vaskó Géza. Mint meséli, „zsivány barátjával” többször a közeli tóba „segítettek” faszállító kocsikat, de nem egyszer fordult elő az sem, hogy iskola helyett pecázni mentek a közeli tóhoz.
A környék ugyanis akkoriban még kifejezetten nedves, lápos vidék volt, bő vízhozamú patak is kanyargott a dombok között. Számos malomtavacska is kialakult itt, nem véletlen, hogy három malom is üzemelt a környéken. A XIX. század közepén a lápos, mocsaras területeket lecsapolták, és a malmokat és malomgátakat javarészt felszámolták. Az Aranyos-patak vízhozama is elapadt. 1944-ben pedig a visszavonuló német csapatok itt építették ki az egyik utolsó védelmi vonalukat, a Margit-vonalat, a zalai olajmezők védelmére. Az utolsó halastavak gátjai ennek köszönhetően semmisültek meg: a németek felrobbantották azokat.
A 60-as évekre egy tavacska azért már megmaradt, ide lógott el időnként a két iskolakerülő. „Volt, hogy a fogott halakat elvittük a tanárnéninek, aki az igazgató úrral közösen, először büntetésből megbotozott bennünket a lógás miatt, joggal, de utána behívtak, hogy a kisült halakból közösen falatozzunk” – meséli Géza bácsi nevetve.
Láthatóan elérzékenyülve mutogatja, merre volt a focipálya, hol állt a bolt, a művház, a malom, a kocsma vagy épp a saját házuk. Mint mondja, még úri szabó is dolgozott a faluban. „Nagy bálokat, lagzikat tartottak az emberek a pajtákban. Laktak itt zenészek is, ők húzták ezeken.”
Egy random erre tévedő vándor ma már a nyüzsgő falunak a nyomait sem igen fedezi fel, az erdő csendje végképp elrejti a múltat.