A politológus jó tíz éve házhoz jön: tévében, rádióban, újságban hinti az igét. De nem csak az politológus, aki annak látszik, magyarán a tévében szerepel. Egy friss tanulmányból azért az is kiderül, az is lehet szakmabeli, akit a képernyőn látunk. Arra buzdítjuk olvasóinkat, szavazzanak az előző oldalon arról, kit tartanak a legjobbnak, a legfelkészültebbenek, a leghitelesebbnek a médiában gyakran előforduló politológusok felhozatalából. Politikai funkciót betöltő szakmabeliekre (például Szabó Máté ombudsmanra vagy Kumin Ferencre, a Köztársasági Hivatal főosztályvezetőjére) most nem lehet voksolni.

Bevezetés a politológus rendszertanába. Ez a témája Körösényi András, Tóth Csaba és Török Gábor közös cikkének. Ki a politológus? Tudós, elemző és más szerepek írásuk címe. A legfrissebb Politikatudományi Szemlében közölt nevezéktanuk a jelenlegi magyar viszonyokra adaptálódik, úgy lehet, túlságosan is.

Az biztos például, hogy olyan jelentős politológusi életművek, mint Ralf Daherendorfé vagy Raymond Aroné nem szuszakolhatók bele szerzőhármasunk honi tipológiájába. Utóbbi például maradandó politikatudósi teljesítménye mellett élete végéig kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytatatott, a Le Figaro és a L’Express kolumnistája volt. Csakhogy szerzőink szerint bár az egyik meghatározó politológusi szerep, a publicistáé, aki „véleményt közöl, és meggyőzni akar. [De:] A bizonyítás és a józan mérlegelés helyett gyakran inkább retorikai eszközökkel él.” Tekintsük el attól, vajon ki nem akar véleményt közölni vagy meggyőzni. Ha nincs így, jobb, ha az illető meg se szólal. Ám vajon Aron briliáns publicisztikáira rá lehetne-e sütni, hogy hiányzik belőlük a bizonyítás vagy a józan mérlegelés?

Persze, ha szerzőink magyar példáira tekintünk, a berzenkedő kritikus is csöndesebb. Az egyik példájuk Bayer Zsolt, akinél a retorika valóban „inkább” jelen van, mint a bizonyítás vagy a mérlegelés. De a politikai publicisztika, alapesetben, nem egyenlő a hőzöngéssel – még tán nálunk sem. Az pedig szimpla szamárság, hogy a publicisztika „tipikusan laikus”, nem hivatásszerűen vagy foglalkozásszerűen űzött tevékenység.

Nem lehet azzal a megállapításukkal sem egyetérteni (maguk is félig-meddig visszaszívják), hogy „a gyakorlatban a szerephalmozások természetszerűen vezetnek a [politológusi] kompetencia csökkenéséhez, az azonban csak a konkrét tevékenységnél [!] ítélhető meg.” Mitől lenne ez „természetszerű”? Miért vált volna Dahrendorf kevésbé kompetenssé (vagy egyenesen inkompetenssé) azáltal, hogy az FDP képviselője volt a Bundestagban vagy a német kormánynak dolgozott? Számos példa igazolja, a gyakorlat teszi a mestert. Persze alakulhat másképpen is, de miért kell oda tipológia, ahol nincsenek megfogható típusok?

A taxonómia szikársága sokakat tántorít el az efféle értekezések búvárlatától, pedig olykor sokat elárulnak – ha nem is mindig a rendszerezési kísérlet tárgyáról, inkább magukról a rendszerezőkről és környezetükről. Így áll ez a mostani cikkel is.

Egy kissé előreszaladtunk. Vissza Törökék cikkének elejéhez. Magyarországon tehát a szerzőink szerint a politológusnak – mint gyűjtőfogalomnak („fajnak”) – ötféle „szereptípusa” („alfaja”) létezik: a politikatudós, a politikai elemző, a politikai tanácsadó, a publicista és a politikus. Ez biztos így is van. De mi alapján különíthetők el a funkciók, ha Körösényiék is elismerik, hogy gyakoriak a határátlépések és a párhuzamosságok? Pofás kis táblázatba szedik, miféle célok, elkötelezettségek, képzettség, tudás, viszonyulás jellemzi e típusokat, munkásságuk miféle arénában zajlik, micsoda terméket állítanak elő, és honnan ismerszik meg sikerességük. Megkísérlik elhatárolni az egyes szerepeket egymástól, s erre a mai magyar valóságból szemezgetnek példákat. Ideáltípusokat alkotnak, nagyvonalúan megkerülve így a létező valósággal való összevetést, amely a szárnyalni vágyó típusalkotót, fájdalom, sokszor gúzsba köti. Mert hát példa sok mindenre van, erre is meg arra is; a rögvaló pedig gyakran elenáll a tudósi konstrukcióknak.

A három valóban jeles politológus a rendszerbe foglalással - könnyen lehet szándéka ellenére - megemeli, sőt saját nyomorúságaitól módszeresen meg is tisztogatja a magyar politológusi szakmát.

Az is igaz, hogy a cikkíró trojka - mintegy mellékesen - azért utal mestersége néhány gondjára. Ezek közül a különféle politológusi szerepek összeférhetetlensége vagy a megtévesztés az egyik. A „médiapolitológusok” kontárkodása a másik. Az előbbit példázza szerintünk Dessewffy Tibor minapi esete is, aki a közszolgálati hírmagazinban még az is megtehette, hogy a szakértői kormányról mondva véleményt válogathasson a tudós szerepek között (szociológus vagy politológus – lamentált A szólás szabadságában), miközben a miniszterelnök belső tanácsosa. Az utóbbival pedig nap nap után találkozunk.

A hírfogyasztó jól teszi, ha csínyján bánik az intézetek kutatási eredményeivel. Ezt bizonyítják az elmúlt hónapok történései. Az SZDSZ-közeli Republikon Intézet például azzal állt elő, hogy kutatásai bizonyítják, az MDF nehezebb helyzetekben sietett a kormány segítségére, mint az SZDSZ. A Fidesz-közeli Nézőpont olyan közvéleméynkutatást publikált, amely szerint a fideszes és az SZDSZ-es szavazók egyként szeretnék, ha pártjaik közelednének egymáshoz. Az MSZP-közeli Progresszív Intézet pedig frontális támadást indított az SZDSZ felvetette szerencsétlen szakértői kormányzás ellen. A politológia (vagy az annak látszó valami) mint a politika (a megrendelő) szolgálólánya. 

Ehhez képest nem tudni, mit akartak Törökék azzal a megállapítással, hogy szerintük „a politológusok ilyen [hírmagyarázói] szerepe jelentős színvonal-emelkedést hozott a hazai politikai sajtóban”. Talán csak nem a „politikai napirend” vagy a „közbeszéd tematizálása” kifejezések folytatólagos és visszaélésszerű használatára gondoltak? Az olvasónak, nézőnek, hallgatónak inkább az az érzése, sokszor csak azért szerepeltetik a politológust, hogy ő mondja ki, amit az újságíró nem akar vagy nem mer. Többször terelnek össze „mindkét oldalról jött” elemzőket, akiknek ki kéne adniuk egy egészet. Ez vagy sikerül, vagy nem. Olykor pedig a politológusi vélemény nem egyéb, mint sorminta a lap alján vagy kalocsai terítő a tévén. 

A szerzők a politológus (ön)definícióját tekintik szakmájuk legnagyobb problémájának: „a hazai közéletben és gyakran az akadémiai szférában is tapasztalható fogalmi és tartalmi zavart enyhítendő” született maga a cikk. S tán e terápiás szándéknak köszönhető, hogy szemlélete kellően népfrontos: „egyik szerep sem »jobb« vagy »rosszabb« a másiknál.” Az akadémiai politikatudomány képviselője is politológus, meg az elemző és a tanácsadó is politológus. Sőt, akár a publicista meg a gyakorló politikus is lehet az, feltéve, ha van róla papírja. Csak azt nem tisztázza a három szerző, használ-e a politikusi szerepnek a politológusság van sem. Az egyik bekezdés elején azt írják, se nem oszt, se nem szoroz; hogy aztán a végén azt taglalják, hogy „valamiféle politikai előnyként használható diffúz szaktudást jelent”. Hiába, nem könnyű egy cikkben, olykor akár egyetlen bekezdésben is összehangolni három szerző eszejárását.

A nagy szakmai összeölelkezésből csak az idősebb, magát publicistaként is kipróbáló generáció marad ki. Nyilván nem „nemzedéki” okok, hanem „szakmaiak” miatt. A rendszertanírók elismerik ugyan, hogy „elvileg” lehetséges egyszerre művelni a politikatudományt, elemzést készíteni, illetve publicisztikát írni. Csakhogy a politológus publicistáknál – jelesül Ágh Attilánál, Fricz Tamásnál, Lengyel Lászlónál vagy Kéri Lászlónál – „nem szakmai hátterük hat jótékonyan publicisztikai írásaikra”, hanem fordítva: a „publicisztikai műfaj sajátosságai szivárognak be a szakmai közönségnek szánt munkákba”. Van ebben igazság. De vajon a fiatalabb generáció mentes-e ettől, és ha igen, írásaiknak ettől lesz-e nagyobb tudományos súlyuk?

A Körösényi–Tóth–Török-hármas megemlíti, hogy a 2005-ben, fiatal öltönyösök által alapított Szürke Kardigán-díj e kárhozatos jelenségre hívta fel a figyelmet. Az akkori díjazott Kéri László volt, és Fricz Tamás és Ágh Attila kerültek még a dobogóra (pellengérre). Az azóta elenyészett Politológus Védegylet által létrehozott díj feltétele az volt, hogy a „nyertes” valamelyik nyilatkozatában alapvető tárgyi tévedéssel éljen, nyíltan elfogult legyen valamelyik párt irányában, ellentmondjon önmagának, jósoljon valamit, ami később nem teljesül be, módszertani vagy más szakmai hibát kövessen el. A nevezettek biztosan rászolgáltak a citromdíjra. De vajon, aki a szakmai szabályokat kényesen betartva puffogtatja a homályos közhelyeit, és semmilyen számon kérhetőt nem mond, milyen díjat érdemelne? Csak nem Bibó- vagy Kolnai-díjat?

A Szürke Kardigán-díj szerencsésen kimúlt. Kiderült, hogy a megbíráltaknak nincs humorérzékük, de tán a díj sem volt annyira vicces. Ifjú szakmaféltő kezdeményezői közül mindenesetre van, aki a Századvégnél ért révbe, van, aki Navracsics Tibornak lett a kabinetfőnöke.  

A cikk méretes rendszertani apparátusa ellenére két dolog válik egyértelművé: hazánkban – ha nem is őshonosak, de – egyre nagyobb számban vannak politológusok, akik elsősorban arról ismerszenek meg, hogy papírjuk van róla. De persze ez utóbbi állításnál is lehetségesek megszorítások. Kár belőle rendszertant csinálni.

(Politikatudományi Szemle, 2008/2)

Zádori Zsolt