Miskolc szegény- és cigánytelepeiről közöl írást a legfrissebb Beszélő. Nem a hírekben szereplő napi konfliktusokról olvashatunk benne. És nem is ezek természetét kutató szociográfiával vagy riporttal van dolgunk, hanem olyan történeti–szociológiai elemzéssel, amely azt keresi „az évszázadokon átívelő térbeli változásokban”, hogy hol volt/van a helyük a szegényeknek, cigányoknak a városban.

Az írás szerzője Lengyel Gabriella szociológus. Aki, sajnos, csak elvétve publikál folyóiratokba, munkásságát leginkább fontos, de csak kevesek által olvasható kutatási jelentésekben fejti ki. A mostani írása is egy ilyen egyik fejezetének átdolgozott változata.  

Lengyel a háború utáni magyar szociológia talán egyetlen iskolateremtőjének, Kemény Istvánnak (1925–2008) a tanítványa. Mesterének mindhárom felbecsülhetetlen jelentőségű országos cigánykutatásában dolgozott. 

Emellett szerzőnk egyike azoknak az elkötelezett társadalomkutatóknak, akik 1979-ben megalakították és a rendszerváltásig működtették az első formalizált ellenzéki (a pártállamtól független) „intézményt”, a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA), amely a Kádár-korszak egyik politikai tabuját sértette meg azzal, amidőn kimondta: nem igaz, hogy a „létező szocializmus” felszámolta a szegénységet. A SZETA nem tudományos műhely volt, hanem segélyszervezet. Működtetői, maguk sem éppen gazdag, többnyire politikai okokból állástalanná lett, rendszerkritikus értelmiségiek nem csak beszéltek a szegénység mélységes bugyrairól, hanem adományokkal, segélyekkel, kétkezi munkával segítették a szegényeket. A SZETA volt szerzőnk másik iskolája.

Avas lakütelep, Miskolc © Kiss-Kuntler Árpád

Mostani írásában Lengyel nem hajlandó földi siralomvölgynek tekinteni Miskolcot. Nem gondolja azt sem, hogy a szegény- és cigánytelepek takargatnivaló lyukak és szakadások lennének a városszöveten. Bemutatja, hogy nagyon is hozzátartoznak Miskolchoz. Történetileg – ha így jobban tetszik.

„Miskolc története során folyamatosan és nagymértékben igényelte a szakképzetlen cseléd, szolga és szolgáltató rétegek munkáját, és folyamatosan nem tudott mit kezdeni velük mint városlakókkal” – világít rá a mostani konfliktusok gyökerét képező ellentmondásra.

A folyamat kitüntettet állomása volt, amikor a második világháborút követően – a szocialista urbanizáció nagy dicsőségére – létrehozták Nagy-Miskolcot, a városhoz csatolták Diósgyőrt, Hejőcsabát és még számos környező községet. A városrészi széttöredezettség most is jellemzi Miskolcot, és egyik fontos oka annak, hogy a mai önkormányzati vezetők képtelenek kezelni a szociális és etnikai problémákat – véli Lengyel.

A városi telepek, kolóniák históriája a késő-középkorban indul a Pece partjáról meg az Avas alatti lejtőkről. Aztán, ahogy majd később is, a növekvő város, az előrehaladó urbanizáció egyre tágulóbb körökben mind kijjebb és kijjebb szorította a szegényeket és a cigányokat. A XIX. században keletkezett Gordon városrész a következő fontos állomás, amelyet majd csak 1975-ben dózerolnak el. Önálló cigánytelep volt még például Tatárdombon, Erdőalján, Felső-Kallószeren, és ilyen volt az 1974-es árvíz által lerombolt Csorba-telep is.

Ezzel együtt nem csak a tömbösödött szegregációra, hanem a szegények és tehetősebbek együttélésre, illetve szervesen betagozódó elkülönülésre is számos példa akadt az 1960-as évekig, és tulajdonképpen – egyre ritkábban ugyan – akad ma is. A folyamat azonban mintegy negyven éve határozott szegregációs irányt vett. „A viszonylag békés időszak után zaklatottabb korszak következik a cigányság életében” – írja Lengyel. A ’80-as évek közepére már egyenesen cigányellenes hangulat alakult ki a városban. A város nem cigány lakosságának támogatása fogadta, amikor a városi tanács 1988-ban a Sajó partjára akarta kiköltöztetni a városközpontból cigányokat. Egy időre ugyan sikerült a tervet megakadályozni, de az áttelepítés aztán mégis megtörtént, ha nem is a folyópartra, hanem a Mura utcába, az eredetileg tervezettnél jobb körülmények közé.

A cigányokat a ’60-as évek második felétől költöztették be a belvárosi főutca elhagyott, akkoriban senkinek sem kellő egykori polgárházaiba, a ’80-as évektől pedig a számozott utcákba, a vasgyári telepre, a Pereces kiürülő bányászkolóniájára. A hetvenes évek közepén kezdődött meg, majd rendszerváltás tájékán fejeződött be a Békeszálló és a Szondi-telep elcigányosodása. Utóbbi területe felértékelődött, és 2008-ban lebontották a házak többségét. Az egykori bérlőket áttelepítették a város más szlamos részeibe. Ilyen menedéknek számítanak például a Számozott utcák, a Vasgyári telep, a tapolcai kőbányai kolónia, a II. ütem vagy az Álmos udvar. A jogcím nélküli lakóknak azonban „saját megoldást” kell találni. Ilyen lehet az Avas oldala, a Bábonyibérc Újsora, a Víkendtelep a Sajó partján, illetve mintegy 10–12 éve „újabb állomás a lakások, a szegénynegyedek közötti körtáncban a Lyukóvölgy”.

Való igaz, Lengyel Gabriella alulnézetből vizsgálja Miskolcot. A város marginális–marginalizált csoportjaira, cigányokra és szegényekre összpontosít. Az irántuk való érdeklődés azonban tudományos értelemben sem jelent beszűkültséget. Nem csak azért, mert Lengyel nem vak és nem elvakult, világosan látja, hogy a város sok-sok interakcióból, érdekből, akaratból áll össze – jó esetben „az együttélés kölcsönös előnyökön nyugvó, rendezett formái” működtetik. Hanem elsősorban azért, mert a szegénység és a kisebbségek, illetve a velük való bánásmód éppúgy a legjellemzőbb kulturális univerzáliák közé tartozik, mint az erkölcs, az oktatás, a zene vagy éppen az uralmi formák. Vagyis alapvetően jellemzi az adott közösséget, társadalmat. Vizsgálata tehát rengeteg mindent elárul a város valódi természetéről.

A kortárs, városszociológiába hajló várostörténeti kutatásokat szerény tapasztalataim szerint kétféle szemlélet jellemzi. Mindkettő alakuló struktúraként vagy organizmusként értelmezi a várost. Ám míg az egyik a történeti megközelítés ellenére is mereven strukturalista és determinista, amely kevés teret enged az egyéni szándékoknak: a dolgok törvény-, sőt sorsszerűen történnek, mert az ember nem alakítója, hanem leginkább elszenvedője a városalakító folyamatoknak. Addig a másiknál emberi és csoportinterakciók nyomán alakul a folyamat; a város lakói görgetik tovább, ők szabnak neki irányt: az egymásnak feszülő vagy egymást erősítő lépéseik nyomán alakul a „struktúra”. Míg az előbbi megközelítés szerint a település úgy vizsgálható, mintha az emberek cselekedeteitől függetlenül létezne, és a „város viselkedését” valamiféle „objektív realitás” határozná meg; addig az utóbbinál a városalakító eljárásokat nem csupán „törvényszerűségek” és „kényszerek” formálják, hanem legalább annyira emberi döntések is.

A magabiztosan kezelt várostörténeti–városszociológiai apparátus alapján azt gondoljuk, hogy szerzőnk választhatta volna az első, a „kipróbáltabb” utat is. Lengyel azonban – bár látja a kényszereket – nem hisz a predesztinációban. Számára a városlakók nemcsak elszenvedői, hanem alakítói is a folyamatoknak, a szegények, a cigányok is és a város urai is.

Elgondolkodtató, hogy míg a természettudomány elfogadja, sőt sokra értékeli a szenvedélyt a kutatásban, addig a társadalomtudományok fősodra sokáig kétkedő fejcsóválással fogadta a kutatás tárgya vagy a kutatási terep iránti lelkesedést, és szinte kötelező volt a hűvös távolságtartó tudósattitűd. A kultúra- és társadalomkutatásban a legutóbbi időkig szigorúan tilos volt a „bennszülötté válás” (going native), a vizsgálat „tárgyával” való azonosulás. Meglehet, – a kutatás „objektivitását” biztosítandó – még ma is az. Eközben a természetbúvárt kollégái a legkevésbé sem róják meg azért, mert fél karját adná a poloskák szájszerveinek jobb megismeréséért.

Lengyelt azonban nem különösebben izgatják a merev kutatási szabályok. Nem árul zsákbamacskát, írása kitüntetett pontjain, az elején és a végén is kimondja: szereti Miskolcot. Ezzel arra emlékezteti olvasóit, hogy a megismerésnek nem csak egyetlen, szigorú és tudományos útja lehetséges. Ráadásul a tényismeretnek és -tiszteletnek nem kell szükségképpen szemben állnia a szolidaritással vagy a politikai állásfoglalással. Szerzőnk az elkötelezett társadalomkutatás (a falukutató mozgalom vagy éppen Kemény István és iskolája) nemes hagyományait folytatja, miközben a kutatói attitűdje voltaképpen felettébb korszerű. A tudós vizsgálódó és a vizsgált társadalmi realitás ugyanis, bármennyire szeretnénk, nem választható élesen ketté – akkor meg minek úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lennének egymásra?

Lengyel Gabriella nem retten vissza a következtetések levonásától, és a felelősöket is megszólítja: „A Lyukó[völgy] példájánál keresve sem lehetne jobb eszközt találni arra, hogy a város felelőseit, vezetői, gondolkodó embereit szembenézésre kényszerítse a valósággal. A valóságot – ők vagy elődeik – már évtizedek óta lesütött szemmel kerülgetik. Hagyták előbb a Nagy-Miskolc, majd a 350 ezres Miskolc bűvöletébe ringatni magukat. Lelkesedéssel biztatták a várost, amikor felszívta magába a falvak népét, parasztjait, cigányait, hogy most sajnálkozva tűrjék, hogy a »történelem« tehetetlenségre, munkátlanságra, kiszolgáltatottságra kárhoztassa ugyanezeket. És mit műveltek a cigányaikkal, de nemcsak a cigányaikkal, hanem a nem cigány szegényeikkel is? Egyre kijjebb tolták őket a még éppen élhető világból, egyben megszabták azt a szűk kört, amelyen belül keringhetnek – otthont keresve, de nem találva. De most hibáztak, túltolták őket a képletes és valóságos határon egyaránt.”

Szerzőnk tudja tán a legjobban, mennyire „időszerűtlen” írásának üzenete, az „illetékesek” aligha fogják meghallani. De ő legalább teszi a dolgát.

(Beszélő, 2009/7–8)

Zádori Zsolt