Tetszett a cikk?

Hova tűnnek a rehabilitációk és ingatlanfejlesztések nyomán a városokból kiszoruló szegények és cigányok? Mi várja őket, van-e esélyük a kitörésre? Ha nem tudnánk, a szociológusok megmondják nekünk. Kínos szembesülés.

A rendszerváltás váratlan következménye az a demográfiai fordulat, hogy a községekbe való bevándorlás jelentősen meghaladta a községekből való elvándorlást. Miközben az ország népessége csökken, az aprófalvaké nő. Még mielőtt úrrá lenne rajtunk a narodnyik hurráhangulat, ez egyáltalán nem örvendetes jelenség.

Nem arról van szó ugyanis, hogy a szocializmus évtizedeiben a falvakból a városokba kényszerített népesség „hazatért”. Még csak arról sem, hogy az 1971-ben hivatalosan „szerepkör nélkülinek” minősített falvak végre magukra találtak, és újjáélednek. Valamint csak kis részben arról, hogy az „élhetetlen” városokból fokozatosan kimenekül a közép- és a felsőosztály, a magasabb társadalmi státuszúak kiáramlanak a centrumvárosokat övező településekre (ezt nevezik szuburbanizációnak).

Nem, itt leginkább a városi munkahelyét az átalakulás következtében elveszítő, falusi gyökerű, alacsony képzettségű, jelentős arányban romáknak az agglomerációs térségen kívüli falvakba történő migrációjáról van szó. Röviden: a gettósodásról. A jelenséget már korán, a kilencvenes évek elején leírták szociológusok, így például Havas Gábor, Ladányi János és Szelényi Iván. Ladányi most Virág Tündével a Kritika legfrissebb számában összegzi a jelenség mai „érett korszakának”, a falusi gettósodás kiteljesedésének jellemzőit.

A falvakban újból megjelenő szegények többsége a szocializmus utolsó évtizedeiben városlakónak számított, vagy legalábbis a városok agglomerációjában élt. Munka- és/vagy lakóhelyük is ott volt már, ám az 1980-as évektől kezdve folyamatosan szorulnak ki onnan. Ladányiék szerint már akkoriban sem spontán folyamatról volt szó. A szegénynegyedek célpontjaivá váltak az ingatlan-beruházásoknak, részben központi helyzetük, másrészt az alacsony ingatlanárak miatt. A beruházók és a helyi hatóságok helyzetét az is megkönnyítette, hogy társadalmi ellenállásba nem ütköztek, sőt a városok nem szegény lakossága egyenesen jó néven vette, ha a szegények nyom nélkül elpárolognak, és helyüket a középosztály veheti át, vagyis megtörténhet a népességcsere. A lelakott ingatlanokat újak, a „rosszféléket” „jobbemberek” váltják fel. (Ezt nevezik dzsentrifikációnak.)

A nyolcvanas évek végén éppen Ladányiéknak sikerült egy időre megakadályozni, hogy a miskolci tanács kiseperje a romákat a városközpontból. Azóta, az önkormányzati autonómiának hála, a helyhatóságok gyakorlatilag szabad kezet kaptak arra, hogy városfejlesztés és -rehabilitáció címén egyúttal a helyi szegényektől, főleg romáktól is megszabaduljanak. Most éppen például Pécs belvárosából szorítják ki a nem kívánatos lakókat, mindez az Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt örve alatt.

A kilencvenes években valószínűleg csak egyetlen relatíve sikeres kilakoltatás-ellenes akcióról beszélhetünk. A székesfehérvári Rádió utcai eset is – amikor a kiakolbólított romák többsége kisebb falvakban kaptak lakást – bizonyította azonban: a városoknak a pénz se számít, hogyha a problémás szegényeket/romákat mihamarabb a város falain túl szeretnék tudni. Mint ahogy az is tipikusnak mondható, hogy az egykor vidékről a központokba került romák útja a reménytelenül depressziós aprófalvakba vezet.

A „másik út” a városok egyre töpörödő, de egyre homogénebb gettózárványaiba tart. Budapest példája is igazolja, hogy ugyan a kerületek aktív közreműködésével csökkent a belső-pesti etnikai (cigány) gettó kiterjedése, ám – mint arra Ladányi és Virág figyelmeztet – „ezt azonban nem valóságos értelemben vett társadalmi rehabilitációs projektekkel, hanem nagymértékű bontásokkal és a szóban forgó területeken [VI., VII., VIII., IX. kerület] élő szegények és cigányok jelentős részének kiszorításával érték el”. A fővárosi cigány gettókban élők száma tehát nem csökkent számottevően, csak az összefüggő gettóövezet töredezett a korábbinál jóval „sűrűbb” zárványokká. A társadalmi/lakóhelyi elkülönülés tehát nem szűnt meg, sőt erősödött az utóbbi két évtizedben.

A gazdasági centrumoktól távol eső kisfalvakba szorult egykori városi szegények/cigányok sorsa azonban még reménytelenebb, mint azoké, akik a városokban maradtak.

Miközben a cigányok által nem lakott kistelepülések fokozatosan elöregednek és népességük is egyre fogy, addig az alacsony képzettségűek, fiatalok, többszörösen kirekesztett helyzetűek által lakott és elcigányosodó helységek lakossága továbbduzzad. A szegregáció feltartóztathatatlan, mert a falvak „őslakossága”, ha teheti, elmenekül a beköltözők, a „gyütment cigányok” elől, és ezek a települések menthetetlenül az „underclasst” tömörítő etnikai gettóvá válnak.

A gettófalvak pedig „egyre inkább összefüggő területet, gettósodó térsége[ke]t alkot[nak]”, ahol Ladányi János és Virág Tünde szerint már most is az országostól eltérnek a demográfiai és szociális folyamatok: növekszik a lakónépességük; a gyerekek aránya jóval magasabb, mint az országos átlag; erősödik az etnikai koncentráció; illetve az aktív korúak foglalkoztatottsága rendkívül alacsony. Ha ez nem lenne elég, akkor a számtalan hátrányt a szélsőségesen szegregált önkormányzati iskolarendszer tovább erősíti, és alaposan hozzájárul ahhoz, hogy generációk közt is átöröklődjenek.

A szegényekkel/cigányokkal jelentkező problémák tehát nem egyszerűen vidékre exportáltatnak a városból, mert nemhogy nem tűnnek el, de egyenesen felerősödnek.

Kelet-Európában az úgynevezett „underclass” képződése nem kizárólag városi, hanem legalább annyira falusi jelenség. Az „underclass” nem egyszerűen szegényekkel azonosítható, akikre bizonyos fokon mindig szükség van a helyi munkamegosztásban, hanem a társadalom egészéből kirekesztett, kiesett, a társadalmi-gazdasági változások (rendszerváltás) következtében „feleslegessé” lettekkel. „Szerepkör nélküli” emberek az egykori „szerepkör nélküli” településeken. Reménytelen kombináció.

(Kritika, 2009/7–8)

Z. Zs.

Név szerinti szavazást fog kérni Magyar Péter a mini-Dubajról

Név szerinti szavazást fog kérni Magyar Péter a mini-Dubajról

Tóta W. Árpád: Apu, vedd meg nekem a várost!

Tóta W. Árpád: Apu, vedd meg nekem a várost!

New Yorkot is meghatározná az 500 méteres rákosrendezői torony, de még Ázsiában is kihúzhatná magát

New Yorkot is meghatározná az 500 méteres rákosrendezői torony, de még Ázsiában is kihúzhatná magát

Jelentős felfedezés: az élet eredetéről árulkodnak a Bennu aszteroida mintái

Jelentős felfedezés: az élet eredetéről árulkodnak a Bennu aszteroida mintái