Készülődés a választásokra

A rendszerváltás előtti Gorenje-láz időszakát idézte a hétvégi Bécs: a Városháza előtti karácsonyi vásáron lépten-nyomon magyar szót lehetett hallani. Igaz, a többség láthatóan csupán a hangulatért ugrott át a szomszédba, a forralt boros bögrét szorongató emberek jobbára csak nézelődtek. Lábukkal szavaztak az itthon maradottak is. A bevásárlóközpontok ezüstvasárnapi forgalmát a tavalyihoz hasonló vevőáradat jellemezte, a különbség csupán annyi, hogy a kereslet eltolódott a két véglet – az akciós és a luxustermékek – felé.

Kádár népe láthatóan ügyet sem vetett a pártok kampányüzeneteire. Például arra, hogy a kormánypárt hétvégi kongresszusán új kiegyezést ajánlottak neki. Az MSZP 15 oldalas választási programja – amelyet a Haladás és biztonság munkacímről az utolsó pillanatban kereszteltek át az Új kiegyezésre – persze nem is igen ad komoly fogódzókat ahhoz, hogy miért lenne eztán minden másként, mint az elmúlt hét és fél év szocialista kormányzása idején. Már a kiegyezés gondolata sem új a baloldali programok sorában: a 2002-es kampányban Medgyessy Péter akkori szocialista miniszterelnök-jelölt nemzeti kiegyezést, s hozzá akkor még jóléti rendszerváltást is ajánlott. Ez utóbbival most nem kecsegtet az MSZP-program, amit kevés – és kellőképpen általános – ígéret jellemez. Alapgondolata – a változások útjában álló ellenzék hibáztatásán túl – az, hogy csak az erős állam képes „a munkaerőpiacon, a hitelfelvételben, az energiapiacon, a hivatali bürokrácia útvesztőiben” elveszett kisember megvédésére.

HVG

A hitelességi problémákkal küszködő MSZP programalkotói aligha gondolták komolyan, hogy a választók egy csapásra elhiszik majd nekik, attól a politikai formációtól várhatják sorsuk jobbra fordulását, amely eddig finoman szólva sem jeleskedett a kiszolgáltatott rétegek megvédésében. Mert épülhettek ugyan autópályák, javulhatott a mobiltelefonnal vagy az internetes kapcsolattal rendelkező háztartások aránya – az MSZP-program nem is fukarkodik az effajta eredmények felsorolásával –, ám az Új kiegyezés célkeresztjében álló átlagpolgár aligha ezekre asszociál a Gyurcsány–Bajnai-korszak említése kapcsán. Már-már a politikai cinizmus kategóriáját súrolják az olyan megállapítások, mint hogy „az MSZP a felelősség pártja” és hogy a szocialisták azok, akik elszántan fellépnek „a közmorált romboló korrupció, a hivatali beosztással való visszaélés, a politikai előnyszerzés és a kéz kezet mos gyakorlata ellen”.

Az Új kiegyezés elfogadásával a szocialisták mindenesetre letudták a kampány egyik kötelező elemét. Ezek után senki nem mondhatja, hogy nincs programjuk. Kérdés azonban, ha ilyen brosúra is elegendő ahhoz, hogy egy pártnak a választók felhatalmazást adjanak egy teljes ciklusnyi kormányzásra, akkor beljebb lenne-e az ország azzal, ha a programjának rejtegetése miatt sokat bírált Fidesz hasonló súlyú és mélységű opusszal állna elő.

Sok konkrétumot persze az ellenzéktől sem lehetett hallani. Orbán Viktor pártelnök a Fidesz hétfői választmányi ülésén azt hangsúlyozta, politikájuk a lényegét tekintve abban különbözik a riválisokétól, hogy az övék „az emberekhez forduló politika”. Hogy ez konkrétan milyen előnyökkel járna, azt már sokszor elmondták: visszaállítanák például a gyes és a gyed korábbi szabályait, eltörölnék az ingatlanadót. A 13. havi nyugdíjjal kapcsolatban viszont már óvatosabbak, ahhoz – mint Orbán korábban megfogalmazta – „először a gazdaság motorjait meg kell indítani”.

A pártok kampánytematikáját nézve olybá tűnik, hogy a Bajnai-kormánynak már nem is egy, de minimum két ellenzéke van. Az MSZP-program is lényegében ugyanazzal a Fidesz által bírált gazdaság- és társadalompolitikával helyezkedik szembe, ahhoz képest határozza meg magát, amit előbb Gyurcsány Ferenc, majd az ő – ellenzéki szóhasználattal – „meghosszabbított keze”, Bajnai Gordon képviselt-képvisel, és amelynek lényege a „kevesebb állam, több öngondoskodás”. Azt a neoliberális elvet, amely a központi hatalom feladatát a legrászorultabbak megsegítésére korlátozza, a mostani felállásban egyedül a Bokros Lajossal megerősített – magát paradox módon konzervatív jelzővel illető – MDF képviseli. A Dávid Ibolya vezette párt hétvégi kongresszusán legalábbis a küldöttek teljes mellszélességgel kiálltak a Horn-kormány egykori pénzügyminiszterének kormányfőjelöltté választása mellett.

Mivel már a hivatalos kampány megkezdése előtt mindenki beárazta a Fidesz választási győzelmét, a pártok is ehhez a viszonyítási ponthoz képest határozzák meg a következő hetek, hónapok politikai menetrendjét. A szocialisták Mesterházy Attilától Gyurcsány Ferencen, Lendvai Ildikón, Kovács Lászlón keresztül a zöldfülű fiatalokig tartó, minden számottevő csoportosulásnak a kedvére tevő „népfrontos” országos listája (a tiltakozó Szili Katalin Baranyában kapott biztos befutó helyet) arra mindenképpen alkalmas, hogy a választásokig jegelje a belső konfliktusokat. Amelyek addig alighanem csak olyan külsőségekben nyilvánulnak meg, mint amikor például a hétvégi kongresszuson Gyurcsány nem a számára fenntartott helyet foglalta el, hanem egy félreeső széken telepedett le.

Bár senki nem gondolhatja komolyan sem az MSZP miniszterelnök-jelöltjéről, Mesterházy Attiláról, sem Bokrosról, hogy létezik olyan politikai csillagállás, amelyben kettejük közül kerülhet ki az ország következő kormányfője, azt a Fideszben is tudják: nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választásokat kell megnyerniük. Mégpedig nem is akárhogyan. A 2006-os országgyűlési választások óta Orbán legalább négyszer sütötte el, hogy az éppen soron következő megméretés nem maradhat politikai következmények nélkül. Ám sem az elsöprő ellenzéki győzelmet hozó önkormányzati választás, sem a 2008-as népszavazás, sem az idén júniusi európai parlamenti választás, de még a legutóbbi „válságköltségvetés” elfogadása sem volt elég ahhoz, hogy önmagát beteljesítő jóslattá váljon Orbán víziója. Most is van oka tartani a megméretéstől az ellenzék vezérének. Nem a győzelem – és így a kormányváltás – esélye a kérdéses, de minthogy a szavazók több mint felének továbbra sem ismert a pártpreferenciája, az eredmény tartogathat kisebb meglepetéseket.

A választások tétjéhez képest mégis meglepően alacsony hőfokú a négy éve ilyenkor már javában zajló „előkampány”. Azok a hírek például, hogy a Fidesz elnöke már január elején élesbe kapcsolná a kampánygépezetet – „karácsonyozzanak, szilveszterezzenek az aktivisták, de síelésre már ne készüljenek” –, falsnak bizonyultak. A korábbi sajtóértesülést a napokban személyesen Orbán cáfolta, mondván: a nyitány csak március 15-én lesz, hiszen a rövid, intenzív kampány az uniós választások előtt is sikeresnek bizonyult.

Igény pedig lehetne a programok igazi csatájára. Akár abban az esetben, ha kétharmaddal győz a mai ellenzék, akár akkor, ha kisebb arányban, de emellett kiesnek a parlamentből a liberálisok, és bekerül a radikális Jobbik, mindenképpen olyan új világ következik, amelynek a természetét illetően még az elemzők is csak a homályban tapogatódznak. Az MDF-hez a minap visszatalált Debreczeni József már az alkotmányos berendezkedés teljes összeomlását vizionálja, ezzel szemben Török Gábor komolyan veszi Orbán nemrég tett kijelentését, miszerint nem tervezi a közjogi szerkezet radikális átalakítását. Más kérdés – épp az 1998 és 2002 közötti kormányzás időszaka mutatta meg –, hogy kis parlamenti többség mellett is egy csapásra kiüresíthetők a demokratikus keretek; példa rá a háromhetes parlamenti ülésezés, a kormányülések jegyzőkönyvezésének megszüntetése, a csonka médiakuratóriumok esete. Lengyel László pedig épp a HVG internetes portálján feszegette azt a kérdést, vajon megkockáztatja-e a központi hatalmat eddig a helyi önkormányzatok sáncai mögül támadó Fidesz, hogy valóra váltsa Orbán régi álmát, visszaközpontosítva az önkormányzati iskola- és egészségügyi rendszert, növelve a központi pénz- és káder-újraelosztást? Gerő András történész viszont már odáig is elmerészkedett, hogy a mai, tekintélyhiányos berendezkedés tapasztalatai alapján célravezető lenne meggondolni a monarchiára való áttérést.

A köztársaság kontra monarchia vita megnyitása nélkül is egy sor olyan kérdésre kellene választ adnia a kormányzati várományosnak, amelyekre ma – talán intellektuális restségből, de még inkább a választók érdektelensége miatt – nincs felelet. A válaszok kikényszerítésére viszont az ellenfelek közül az MSZP éppúgy kevés, mint a Bokrossal megerősítve is marginális helyzetű MDF, az önmaga megismertetésének első leckéin épphogy túljutott Lehet Más a Politika, nem beszélve az élőhalott SZDSZ-ről. A Jobbik ebben az összefüggésben maga is egy kérdés, hiszen a radikális formációt éppen a jelenlegi alkotmányos keretek megváltoztatásának igénye tartja életben. Igaz, az utóbbi idők fejleményei mintha arra utalnának, hogy ők is válaszút elé érkeztek: a szélsőségek irányába haladjanak-e tovább, vagy a jogállamiság keretei között maradó nemzeti radikalizmus megjelenítésével próbáljanak szavazókat lecsípni a Fidesz jobboldaláról.

DOBSZAY JÁNOS