Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Fusson, szaladjon, én meg közben fotózom! – biztatja a Fred Astaire által alakított divatfotós a bájos modelljelöltet játszó Audrey Hepburnt a Mókás arc című 1957-es zenés vígjátékban. A jelenet, bár sokan nem tudják, egyfajta hommage az akkor 61 éves fotóslegenda, Munkácsi Márton (pontosabban: Martin Munkacsi) előtt. A magyar fotós 1935-ben a New York-i Piping Rock Beachen készítette azt a képet, mely egy csapásra megváltoztatta a divatfotózást, Munkácsit pedig „a világ legnagyobb élő fotóriporterévé” és „a világ legnagyobb nőfényképezőjévé” tette.
Akkoriban, amikor még a vitorlásképeket is műteremben, műcsónakban exponálták, a magyar fotós a tengerparton, felszabadult mozgás közben kapta le a népszerű modellt, Lucile Brokaw-t. Az október elején nyíló – német gyűjteményen alapuló, az eddigieknél jóval terjedelmesebb – Ludwig múzeumbeli tárlaton bemutatott Munkácsi kapcsán a fotótörténészek a divatfotózás forradalmasításán túl azt is ki szokták emelni, hogy a legnagyobbakra volt hatással. „A boldogság, az őszinteség érzetét hozta a fotóba, az asszonyok szeretetét. Ezzel felváltotta a korábbi örömtelen, szeretettelen, hazug művészetet. Elsőként” – írta a Harper's Bazaar divatlapban 1964-ben megjelent Munkácsi-nekrológjában Richard Avedon, a 20. század második felének emblematikus divatfotósa. Avedon azt is bevallotta, hogy volt olyan korszaka, amikor egész szobája Munkácsi-fotókkal volt kitapétázva. De másokra is ihletően hatott a magyar mester. „Ez volt az a kép, ami szikraként tüzet gyújtott bennem. Hirtelen ráébredtem, hogy a fényképezés meg tudja ragadni a pillanatban az örökkévalóságot. Ez volt az egyetlen kép, ami befolyásolt. Ebben a képben olyan intenzitás van, olyan spontaneitás, olyan életöröm, olyan csoda, hogy a mai napig elkápráztat” – áradozott a Fiúk a Tanganyika-tó partján című, 1930-as képről a fotóművészet másik nagysága, a francia Henri Cartier-Bresson 1985-ben, Munkácsi özvegyének írott levelében.
Fotóriporter
A drámai látószögeket, az alul- és felülnézetből fakadó nem hétköznapi látványt kihasználó, a hangsúlyozottan átlós szerkesztést, a fények és árnyékok feszültségteremtő erejét, valamint a merész formákat kedvelő Munkácsival kapcsolatos kutatásokat nem csak az nehezíti, hogy számos képének negatívja ma már fellelhetetlen. Az utóbbi években az is kiderült, hogy fenntartással kell kezelni az életével és munkásságával kapcsolatos, néhol meseszerű történeteket, életrajzi adatokat, mert nem egy adalék a kreatív mester fantáziájának a szüleménye.
Már egyik első, 1923-as – a fiatal, verselgető-írogató zsurnalisztának-fotósnak egy csapásra hírnevet szerző – fényképének keletkezési körülményei is igen homályosak. Történt, hogy Munkácsi az egyik pesti villamoson megörökítette egy katonatiszt és egy öregember veszekedését. Később tudta meg, hogy per folyik az öreg ellen, mivel a dulakodásba fulladt szóváltás végén megölte a katonát. Az elkapott pillanatfelvételt a bíróságon aztán annak bizonyítékának tartották, hogy a tiszt a pisztolyával kiprovokálta a késszúrást. Legalábbis így szólt a korabeli lapokban lehozott sztori. Egy bő két évtizeddel később, 1945-ben adott interjúban azonban Munkácsi már úgy adta elő az esetet, hogy az egy zsidó kávéház előtt történt, ahonnan a hírhedt szélsőjobboldali mozgalomnak, az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjai akartak vendégeket kidobni, ám a verekedésben meghalt az egyik ÉME-tag, egy katona. A gyilkos hét évet kapott volna, de a provokációt igazoló Munkácsi-kép miatt csak kettőre ítélték. A történet kétféle verziójának ellentmondásosságára Kincses Károly fotótörténész hívta fel a figyelmet 1996-os Munkácsi-monográfiájában, ám az igazságot talán már sosem tudjuk meg, mivel az ominózus fotó mind a mai napig nem került elő. Akárhogyan is, amikor 1966-ban bemutatták a hasonló témát – egy gyilkosságot leleplező fénykép történetét – feldolgozó Antonioni-filmet, a Nagyítást, azt többen az 1923-as Munkácsi-fotográfia parafrázisának vélték.
akad gond a szárazabb életrajzi adatokkal is. A fotószseni saját bevallása szerint 1927-ben távozott szülőhazájából Berlinbe, éspedig dacból: „semmi kedvem egy olyan országban maradni, ahol az emberek néhány fillért csalnak ki egymástól”. A távozás hátterében állítólag kicsinyes elszámolási vitája állt Az Est-lapok kiadójával, a nagy hatalmú sajtómágnással, Miklós Andorral (HVG, 2010. április 23.). Miklós ugyanis megbízta Munkácsit, hogy fényképezze le a feleségét, Gombaszögi Frida színésznőt, utóbb mégsem akarta a kért (vagy kialkudott) honoráriumot megadni. Kincses Károly említett könyvében azonban erősen kétségesnek tartja, hogy a fotós valóban sértett önérzetből távozott az országból, mivel a kép elkészültét követően még sokáig, egészen 1928 nyaráig sorra jelentek meg munkái, egyebek mellett a Pesti Naplóban és a Délibábban.
Az az állítása viszont, hogy „én voltam a legjobban fizetett fényképész Berlinben”, ha nem is szó szerint, de minden bizonnyal komolyan veendő. A német fővárosban egyre-másra kapta a megrendeléseket, 1932-ben az Ullstein sajtóbirodalom például őt bízta meg a Zeppelin léghajó Atlanti-óceánt átszelő útjának megörökítésével. A rendszeres utazásairól szóló beszámolóiban azonban már több mesés elem is szemet szúrt a kutatóknak. Az egyik ilyen a törökországi kiutasításáról szóló legendás történet, amely arról szól, hogyan készített az örökké izgága fotós 1929-ben fényképet a köztársasági elnök, Kemal Atatürk lányának esküvőjén. A partira állítólag az ottani német és magyar követek segítségével jutott be, fotóapparátjának becsempészését pedig az egyik pincér vállalta. Atatürk és lánya táncoltak, miközben „egyenesen bementem a körbe, és tíz láb távolságból lefényképeztem a táncolókat. Mivel a dolog teljesen olyan volt, mintha be lenne állítva, a detektívek hagytak dolgozni” – mesélte Munkácsi a Popular Photography című amerikai havilapban egy évtized távlatából. Mire rájöttek, hogy csak belógott, már elhagyta az országot, pedig még elfogatóparancsot is kiadtak ellene – fejeződik be happy enddel a források híján máig ellenőrizetlen történet.
De máig nincs válasz arra sem, miért éppen a Tanganyika-tóról kapta címét a már említett, a habokba futó három fekete fiút ábrázoló, Cartier-Bressont is megihlető képe. Tény, hogy a fotó elkészültének idején, az 1930-as évek legelején Afrikában tartózkodott Munkácsi, ám Libériában, az Atlanti-óceán partján volt – hívta fel a figyelmet Kincses Károly –, ahonnan a szóban forgó tanzániai tó több ezer kilométer távolságban található, az pedig eléggé valószínűtlen, hogy az akkori közlekedési viszonyok közepette megtette volna ezt az utat.
További kutatást igényelnének a zsidó származású Munkácsi Berlinből való, 1934-es távozásának körülményei is. Az addigra világhírt szerzett fotós saját bevallása szerint akkor adta be a derekát az amerikai kiadók csábításának, amikor egy náci szerkesztő megbízta a Hogyan tároljuk télen a gyümölcsöket című cikk illusztrálásával, ám képei közül a banánt ábrázolókat visszadobta, mondván: az nem árja gyümölcs. Ekkor igent mondott a Harper's ajánlatára. Jól tette. Az Egyesült Államokban tejben-vajban fürösztötték, Long Islanden 5 hektáros parkban épített villát 1939-re, és a Tudor City nevű manhattani felhőkarcolóban lévő háromszintes stúdióját egy évig ingyen bérelhette, mert az ő nevével csalogatták a többi bérlőt. A bulvárlapok azt sem felejtették el megemlíteni, hogy reggelente a Central Parkba járt lovagolni, és nyolcvan pár cipője volt.
A dolgok az 1940-es évek végén fordultak rosszra, amikor a Harper's már nem újított vele szerződést. Munkácsi – szintén ellenőrizetlen – állítása szerint azért, mert nem akarta lefényképezni az elnökségre pályázó Thomas E. Deweyt, New York állam kormányzóját. A munkamegtagadást azzal indokolta, hogy nem tudna olyan képet készíteni, amin egy republikánus jól néz ki. A pénzzel továbbra sem takarékoskodó Munkácsi az 1960-as évek elejére – nem utolsósorban több viharos válása miatt – tönkrement. 1963 júliusában fényképezőgéppel a kezében halt meg New Yorkban, magyar és ukrán emigránsok focimeccse közben. Az egy szívinfarktuson már átesett Munkácsi állítólag azt kérte a meccs előtt barátaitól: „ne hagyjatok túlságosan izgulni, bár drukkolva meghalni nem is utolsó”.
