Új eget feszíteni - Schweitzer nyugalmazott főrabbi a megbékélésről

– Sábesz volt az első szava.

– Hoffer nagypapa legnagyobb örömére.

– Hoffer Ármin veszprémi főrabbival együtt ülhetett gyerekként az ünnepeken, hatalmas papi trónusa mellett egy kis kerti székben. Ott el is dőlt minden?

– A vallást a mindennapi élet legtermészetesebb és elválaszthatatlan részeként éltem meg. A zsidó hagyományok a gyertyagyújtással, az ünnepekkel, az ünnepi kaláccsal beleivódtak az emberbe, az otthoni miliő, az ott kapott tudás meghatározó élményemmé vált.

– Mire elvégezte a pesti rabbiképzőt, a második világháborúval az emberiség legnagyobb traumáján volt túl. Sokan Isten létét is kétségbe vonták. Miben bízott?

– Istenben. Noha sokan elgondolkodtak azon, hogy elhagyják az országot, a tanáraink annyit mondtak, ránk, fiatal rabbikra most itt van szükség. Újra fel kell építeni egy közösséget, újra kell éleszteni a kultúrát, újra meg kell teremteni a zsidó lét alapjait.

– A rabbiavatáson, 1947 nyarán úgy fogalmazott, szolgálatuk lényege, hogy visszaadják a zsidó embernek Istent, és új eget feszítsenek az ember feje fölé. Nem túl nagy vállalás?

– A pécsiek is aggódtak. Ott, ahol a háború előtt közel négyezer hívő élt, alig hétszázan maradtak, a templom viszont sértetlenül állt, és rangot jelentett odakerülni. Bármennyire jó ajánlólevélnek számított is Hoffer unokának lenni, érkezésemkor kétkedve nézték, képes-e egy ilyen fiatal ember ellátni a nagy múltú hitközség vezetését. Éltem, ahogy tanultam, egyszerűen csak tettem a dolgom. Szép lassan kialakult minden, elfogadtak. Még ma is gyakran álmodom magam Pécsre. Ott kaptam a legfontosabb dolgokat az élettől, ott ismertem meg a feleségemet, ott születtek a gyerekeim. Vittem a hitközség ügyeit, tanítottam, társasági életet éltem.

A nyugalmazott főrabbi a dolgozószobájában

Fazekas István

– És focizott.

– Kaptam is érte, hogy a főrabbinak nem illik kopott kisnadrágban rúgnia a labdát a gyerekekkel az iskolaudvaron. Csakhogy árva gyerekekről volt szó, akik a deportálások következtében elveszítették a szüleiket, ahogy én is apámat. Szövetségesük akartam lenni. A traumát felnőttként sem lehet feldolgozni, nem lehet, nem szabad felejteni, az elhurcolt és megölt emberek nevében nem lehet megbocsátani. Tisztelettel és hálával kell gondolni viszont azokra, akik vállalták a veszélyeket, és a pokol tornácán igyekeztek segíteni. A fájdalmat pedig nem szabad kivetíteni az ártatlanokra.

– Nyugalmazott országos főrabbiként a mai napig gyakran kikérik a tanácsát. Mit mond, ha az erősödő előítéletekről, az antiszemitizmusról kérdezik?

– A gyűlölködés nem most született. Amikor apám társaságában elhangzott egy antiszemita megjegyzés, kihívta párbajra az illetőt. Polgárember nem pofozkodik. Aztán megbeszélték, és elsimult az ügy. Manapság hiányzik a párbeszéd. A közélet megosztott, a politikában nem ellenfelek vannak, hanem ellenségek. Az előzetes elfogultságok ellehetetlenítik az együttélést. Ha megkérdeztem volna azt a fiatalembert, aki odajött hozzám idén nyáron, és közölte, utálja a zsidókat, miért érez így, nem biztos, hogy tudott volna válaszolni. Az antiszemitizmus nem kell hogy okszerű és logikus legyen, és inkább szól magukról az antiszemitákról, mint a zsidókról. Rabbiként mindvégig feladatomnak éreztem közelíteni a szemben álló feleket, beszélgetést kezdeményezni, de igazából nem a mi feladatunk felszólalni az antiszemitizmus ellen. A kiállás inkább a legmagasabb etikai köröktől, a nagy műveltségű, de nem zsidó tudós emberektől várható, vagy az egyházi főméltóságoktól. Hogy tanítsanak, és felemeljék a szavukat. Nem vagy alig hallani ilyen hangot. Példaadó Erdő Péter bíboros úr kijelentése, miszerint az antiszemitizmus ellentétben áll a kereszténységgel. Ráadásul a demokrácia fogalmával is összeegyeztethetetlen. Ideje lenne elgondolkodni, és olyan közviszonyokat teremteni, hogy az állampolgár felekezeti hovatartozás nélkül azt mondhassa, itt kellemes élni.

– Még mindig előfordul, hogy a szülők, megkönnyítvén gyermekeik helyzetét, titokban tartják előttük zsidó származásukat. Járható út ez?

– A környezetünkben történtek ellenére sem szabadna teherként megélni mindezt. Isteni rendeléssel kerül az ember zsidó családba, ami rengeteg jó dologgal is jár. Ahogy a régi mondás tartja, nehéz zsidónak lenni, de egyben nagyon jó. Legfőképpen hitet, etikát, kultúrát, közösséget és összetartozást jelent.

– Elképzelhető, hogy eltűnnek a vallások a jövőben?

– Nem hinném. A lelki értékekre mindig is szükség lesz, és azt a vallás, az istenhit tudja megadni. Az emberi minőség minden vallás alapja. Sosem zsidó erényekről és zsidó bűnökről beszéltem, hanem emberi erényekről és emberi bűnökről. A párbeszéd, a közös gondolkodás alapvetése az olyan általános, vallások feletti parancsokban fogalmazódik meg, mint a szeresd felebarátodat, mint tenmagad, tiszteld embertársadat. Ami pedig az egyes vallásokban tovább élő hagyományokat illeti, a múlt tisztelete sosem korszerűtlen, hanem épp a jövő záloga. A kóser konyha vitele például nem felesleges macera. Nem feltétlenül praktikus okokra vezethető vissza, hanem értelmezhető elvontabb erkölcsi kívánalomként, az önfegyelem gyakorlásának eszközeként. Ahogy a böjt sem más, mint tudatosan vállalt felülemelkedés az emberi szükségleten.

– A mai szükségletek és a mindenhatóság vágya isteni pozíciókba helyezi az embert. Hova vezet mindez?

– Ahogy gyerekként lenyűgözött a falra szerelhető telefon, a találmányok ma is csodálattal töltenek el, bámulattal olvasom a híreket. Az már az emberi felelősség kérdése, hogy mire használják a zseniális gondolatokat.

– Tudósként mit szól a könyv forradalmi átalakulásához?

– Azok a kis szerkezetek, amelyek már nem is hasonlítanak a könyvekhez, nagyon praktikusak, de a klasszikus elődeiknek csak az egyik funkcióját töltik be. Hordozzák a tudást. Azt a hangulatot, azt az élményt nem közvetítik, amit egy könyv lapozása, forgatása jelent. És illatuk sincs, ami a magamfajta régimódi, könyvtárszobákban nevelkedett embernek elképzelhetetlen. Gyerekkori könyveim, olvasmányélményeim ráadásul az identitástudatomat is meghatározták. Apámtól kaptam a magyar irodalmat, Jókait, Mikszáthot, Aranyt, nagyapámtól a hébert. Mindkettő egyenrangúan fontos volt, és egy egésszé állt össze.