Kormány és Krónika '35: Könyvbe lábadt szemmel

„Az összeállítandó brosúrából nem szabad kilógni a propaganda lólábának!” – figyelmeztette sajtófőnökét 1935 őszén Gömbös Gyula miniszterelnök, amikor egy „nagy és igen fontos” munkát rendelt tőle. Antal Istvánnak ezúttal a „magyaros lendületű” kormányzat három esztendejének krónikáját kellett megörökítenie. A kiadvány, szokás szerint, rohamtempóban készült, merthogy a rögtönzés nagymestere, Gömbös csak szeptember legelején ötölte ki, hogy az október 3-ai évforduló fényét egy olyan „szemléletes tájékoztató” is emelje, amely „napnál világosabban” bizonyítja, hogy minden idők legnemzetibb kormánya sikert sikerre halmozott (lásd Önfényezés anno című írásunkat). 

A Gömbös-kormány hároméves munkássága, 1932–1935 című „csinos füzetet”, amelyet címlapja alapján csak Kék könyvként emlegettek, Antal tíz nap alatt szállította, s az első példányok szeptember 15-én hagyták el a kabinet lapjainak szolgálatába állított Stádium nyomdát. A gyakorta a kormány szellemi Führerjének titulált Antal a Kék könyv históriájának külön fejezetet szentelt az 1960 és 1963 között papírra vetett, teljességében máig publikálatlan memoárjában. Ebben büszkélkedett el azzal, amit a kortársak csak sejthettek, hogy a szerző nevét fel nem tüntető kiadvány az ő munkája.

Az 1944-ben hivatalba lépett kollaboráns Sztójay-kormányban vállalt igazságügyi, valamint vallás- és közoktatásügyi miniszterségéért halálra ítélt, majd kegyelemben részesített Antal életfogytiglani büntetéséből (1960-ban, amnesztiával) szabadulva a Történettudományi Intézet ösztöndíjasaként írhatta meg az emlékiratát, amelyben számos sajtó-kulisszatitkot osztott meg az utókorral. Köztük azt, hogy a szóban forgó, több százezer példányban terjesztett, „magáért beszélő” brosúra rövid zárófejezetét, ugyancsak névtelenül, maga a miniszterelnök írta. Ebben a „mindig előre – hátra soha!” jelszavát hirdető kormányfő így ajánlotta portékáját: „minden gondolkozó magyar, mentesen minden szenvedélytől, tendenciózus befolyástól és hamis hírek behatásától” ítéletet alkothat, s „ha tárgyilagos: meg fogja látni, hogy a Gömbös-kormány elszánt akarással miként szolgálta a mindennapi életen keresztül és tervszerűen a nagy célokat”.

HVG

A miniszterelnöki intenció dacára a Kék könyvből – ahogy az Buzás Sándornak a Gömbös–Antal-tandem tevékenységét taglaló, fél évtizeddel ezelőtti sajtótörténeti tanulmányából is tudható – mégiscsak kilógott a lóláb. A korszak figyelemre méltó publicistája, az ellenzéki Magyarság főszerkesztője, Pethő Sándor „a költőiség minden kellékével fölcifrázott kormányjelentést” elolvasva úgy találta, hogy azon „a szertelen dicsekvésnek, a határtalan elbizakodottságnak (...) és a bombasztoknak valóságos zuhataga ömlik végig”.

A„szárnyaló ünnepi óda” szerint – folytatta Pethő – minden, ami a kormányfő színre lépése előtt volt, az kétségbeejtő, sivár, s „e rembrandti háttérből” Gömbös „mentőangyalként lép elő”. Talán még szarkasztikusabban szedte ízeire a „kormány múltjában gyönyörködő visszatekintést” a 8 órai Újság. A korábbi miniszterelnök, Bethlen István napilapja akkurátusan kimutatta, hogy a közpénzen készült kampányiromány „dupla krétával” dolgozik. A megvalósított beruházások összesített értékébe például beleszámította azokat a milliókat, amelyekről oldalakkal korábban még „őszintén megmondja”, hogy csak tervezett befektetések; a számszaki elírások pedig valahogy mindig felfelé tévedtek. A beruházásokra és a közmunkákra a valóságban 176 millió pengőt fordítottak, ami a felét sem érte el a zárófejezetben közölt 369,4 millió pengőnek. A lap szerint az effajta bűvészkedés leginkább „az állatkerti csodakígyóra hasonlít, amely a fejétől a farkáig tíz méter, a farkától a fejéig 25 méter, összesen tehát hatvan méter”.

Három évtizeddel későbbi memoárjában az exsajtófőnök – alig kódolt zsidózással – körúti aszfaltrabulisztikának titulálta az ellenzéki kritikákat, megjegyezve, hogy a kormányhoz közel álló, de még a semleges lapok is nagy elismeréssel fogadták a „tények hideg összefoglalatával” példátlanul hatásos irományt. Ezúttal azonban Antalt alighanem cserbenhagyta az emlékezete. A hatalmi ráhatásokkal hirdetéseitől részben megfosztott, s egyéb módon is szorongatott Est-lapok zászlóshajója, a Magyarország például visszafogottan, ám árulkodóan fogalmazott: „A Kék könyv a dolog természete szerint nem is lehet más, mint egy politikai virágcsokor, amelyet a kormány önmagának nyújt át a közvélemény előtt. Vagy még inkább valami politikai himnuszféle, amelyben a vezetőség cselekedetei kritikamentes szempontból vannak strófába szedve.” 

Ennél jóval kínosabb, hogy a Kék könyvért még a Gömbös és Antal bábáskodása mellett született kormánylapok is csak lagymatagon lelkesedtek. Az 1933 februárjában indult Függetlenség (élén a később Szálasi Ferenc nyilas pártvezér helyetteseként elhíresült Hubay Kálmánnal), a nagy múltú, 1934-ben kivéreztetett, majd kormány hűvé alakított Budapesti Hírlap, valamint az ugyanebben az évben utcára került, Milotay István sztárújságíró alapította és főszerkesztette Új Magyarság jószerével csak a brosúra zárófejezetének gondolatait visszhangozta. Pedig ezek a lapok – mint Vonyó József megjelenés előtt álló Gömbös-monográfiája is hangsúlyozza – igen jó tollú publicistákat foglalkoztattak. Makkai Jánosnak, aki egy évvel korábban szállóigévé tömörítette a gömbösi politika lényegét – „egy jó diktatúra jobb, mint egy rossz, hazug és a néptömegeket kizsákmányoló demokrácia” –, egész oldalas vezércikkében ezúttal csupán ilyenekre futotta: „Új stílust jelent a magyar közéletben, hogy a kormány a hideg objektivitás eszközeivel fedi fel tevékenységének eddigi eredményeit.”

A Kék könyv – amely szándéka szerint a „legkisebb falu legegyszerűbb választópolgárát” is meg kívánta szólítani – a megjelenése után néhány héttel jószerével elfelejtődött. Maga Gömbös – aki szeptember közepén „meleg kézszorítással” köszönte meg famulusa munkáját – 1935 végén már a meggyőzés látszatára sem ügyelt. Parlamenti dolgozószobájába invitált egy csapatnyi, előre lekáderezett újságírót (köztük a Magyarország riportereként Móricz Zsigmondot is), s az előre bekért kérdések közül ő szemezgetett. A lábáról egyébként átmenetileg levett író karácsonyi tudósítása szerint ekképpen: „Ha megengeditek (...) nem is felelek azokra a kérdésekre, hogy diktatúra... Mi van még alkotmányosabb, mint ami itt folyik?”