Az egészségügy következő négy éve: Jobbulást kívánunk!

Az egészségügy nem szűnt meg, csak átalakult. Nem éppen előnyére. Az ellátás minőségi és mennyiségi teljesítménye mindinkább esetlegessé válik, aki rosszkor, rossz helyen talál megbetegedni, könnyen a fűbe haraphat. Orbán Viktor kormányfő ennek ellenére elégedett, hiszen – mint a nagykanizsai kórház felújítását ünneplő beszédében elmondta – nem csak hogy „egyetlen kórház sem dőlt be 2010 óta, az egészségügyi rendszert biztos alapokra helyeztük”.

A szilárd, államosított alapokra helyezett kórházrendszer úgy fordul a következő kormányzati ciklusba, hogy lejárt tartozásállománya már ez év első negyedében meghaladta az 50 milliárd forintot. Ilyen mértékű eladósodottságra még az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének sokat látott vezetősége sem emlékszik. Őszre fizetésképtelenné válhatnak a kórházak, hacsak nem érkezik pluszpénz a rendszerbe. Az államosítás előnyeként kommunikált hatalmas megtakarításoknak semmi jelük.

A veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház

Túry Gergely

Szinte törvényszerű, hogy a legtöbb adósságot a kiemelt jelentőségű intézmények halmozzák fel, amelyek a legmagasabb szintű szakmai ellátást nyújtják. A kisebb városi kórházak optimalizálni tudják, milyen eseteket látnak el, a ráfizetéseseket többnyire fölfelé passzolják. A megyei és régiós központok ezt már nem tehetik meg. Az államosítással költségvetési intézményekké tett kórházakban megindul a „tervalku”, és biztosra vehető, hogy az adósságkezelés már eddig is gyakorolt megoldásai tovább erősödnek. Kellően hangos panaszkodásra meg-megnyílnak majd az Egészségbiztosítási Alap tartalékai, és folytatódik a szállítók zsarolása is. A költségvetési hiányt évek óta finanszírozó vállalkozók – köztük az élelmiszerek, az orvostechnikai eszközök szállítói és az energiaszolgáltatók – továbbra is futnak a pénzük után, abban reménykedve, hogy ha késéssel is, végül hozzájutnak a járandóságukhoz.

Nem új keletű spórolási technika a betegek ellátásának „olcsósítása” sem. Az már megszokott, hogy ruhát, ételt, gyógyszert és kötszert a páciensnek kell magával vinnie, csakúgy, mint a hálapénzes borítékokat. Sokkal aggasztóbb, hogy nincs, és nem is lesz elegendő pénz az elhasználódott műszerek, eszközök pótlására. Ám ebből a laikusok szinte semmit sem érzékelnek, és a lassabb gyógyulást, a műtéti komplikációkat, a hozzátartozók halálát egyéni pechként könyvelik el.

A kiadást visszafogó műveletek sorába tartozik a hosszabb várakoztatás is. Már rég nem csak arról van szó, hogy a csípő- vagy térdprotézisműtétre átlagosan csaknem két, illetve három évig kell várni. Több hónapos az előjegyzés CT-re vagy MRI-re, újabban már a rutin laborvizsgálatokra is egy-három hetes terminusokat osztogatnak. Török Krisztina, a kórházakat irányító gigaintézmény főigazgatója szerint a nem sürgős beavatkozásoknál a hat hónap elfogadható, az onkológiában pedig akár három hónap is eltelhet az alapdiagnózistól a kezelés megkezdéséig.

Naivitás azt feltételezni, hogy elegendő lenne néhány milliárd pluszforintért „leoperálni” a műtéti sort, hiszen a rendszergond megmarad. Bár állítása szerint csatát nyert az egészségügyért felelős államtitkárság – „kevesebb orvos megy külföldre, mint korábban” –, a fiatal és középkorosztály legjobbjai már eltávoztak. A nyugdíjaskorúakat megpróbálták hazatessékelni, a különböző ígéretekkel és ösztöndíjakkal itthon marasztalt rezidensek pedig még jó néhány évig nem léphetnek a távozottak helyére.

Már rövid távon gond lesz, hogy ki tanítsa a friss diplomával munkába állókat, arról nem is szólva, hogy erősen kifizetődő stratégia a távozást a szakorvosi vizsga hazai letétele utánra halasztani. Például Budapesten – amely ellátja Pest, Nógrád, Fejér és Heves megye lakosainak egy részét is – mindössze 16 érsebész érhető el, így műszakonként egy szakemberre nagyjából 600 ezer lakos ellátása jut. A vidéki kórházakból eltűnnek az úgynevezett kis szakmák: a szemészet, a fül-orr-gégészet, az urológia, a bőrgyógyászat már csak a nagyobb centrumokban lesz elérhető – prognosztizálják a végeken dolgozó kórházi menedzserek.

Ha jelentős késéssel is, de előbb-utóbb befejeződnek a 2007–2013-as fejlesztési periódus uniós beruházásai. Csaknem 400 helyszínen 300 milliárd forintért újul meg a kórházi és a rendelőintézeti infrastruktúra. Kórterem már nem épül fürdőszoba nélkül, egyebek mellett uniós elvárás az akadálymentesítés, a jól érthető betegtájékoztatás is. Ebből a pénzből a több évtizede halmozódó felújítási, korszerűsítési adósság felszámolása nem valósult meg, csupán a törlesztése történik. Egyetlen kompletten új kórház sem került tető alá, így toldalékok, szárnyépületek, műtéti tömbök fogják évtizedekig szimbolizálni a rendszerváltás utáni fejlesztési aranykort. Ebből az ország lakosságának 30 százalékát ellátó közép-magyarországi régió a fővárossal együtt lényegében kimaradt. A következő, 2020-ig tartó uniós támogatási ciklusban az egészségügyre a mostani pénzek egyharmada sem fog jutni.

Az egészségügy java részének államosításával a rendszer működésének ellenőrzését is centralizálta az Orbán-kormány, sőt a betegjogok érvényesítését is az ágazati minisztérium fennhatósága alá sorolta. Ilyen körülmények között a szigorú, következetes önellenőrzés csupán fikció. A lassú, tehetetlen, bürokratikus irányítás hosszabb távon nem fenntartható, az irányítási feladatok decentralizálása elkerülhetetlen lesz. Az erre a célra létrehozott, ám hatáskör nélkül hagyott nyolc térségi egészségszervezési központ veheti át az operatív feladatok egy részét. Középtávon könnyen valósággá válhat, hogy a betegirányítást is ők vezénylik: aki a megszabott irányoktól el akar térni, pluszpénzért teheti meg.

Az ellátórendszer minőségi romlásával párhuzamosan épül tovább a magánszféra, amely, ha korlátozottan is, megfelelő fizetőképes kereslet esetén alternatívát kínál a várakozásmentes járóbeteg-ellátásra – és a hivatalos orvosi jövedelmek kiegészítésére. Ez a többletkínálat belátható ideig nem fog kiterjedni a költségesebb aktív kórházi ellátásokra, még akkor sem, ha a magánbiztosítók az utóbbi évek tétovázása után gyorsabb üzemmódra kapcsolnak.

A szolidaritási alapú társadalombiztosítás eróziója nem áll meg: az egészségügyi ráfordításokban a közkiadások aránya 65 százalék, a magánpénzek 35 százalékos részesedése magasabb az OECD-országok átlagánál. A kormányzati kommunikáció szerint szüntelenül csökkenő gyógyszerárak valójában egyre növekvő lakossági terheket jelentenek. Míg öt évvel ezelőtt a gyógyszerforgalom 40 százalékát fizették zsebből a betegek, mára az arány 51-52 százalékra nőtt, és a szakma a gyógyszerköltségek további emelkedésével számol. Az pedig kamunak bizonyult, hogy a patikaliberalizáció leállítása, a patikusi tulajdonszerzés állami támogatása javítani fogja a kistelepülések gyógyszertár-ellátottságát. Ebből belátható időn belül semmi sem lesz.

A Nemzeti Fejlesztés 2030 címet viselő koncepció, amelyet januári első ülésén fogadott el az Országgyűlés, nem sok figyelmet szentel az egészségügy jövőjének. Az ellátórendszer fenntartása drága, ezért az egészség megőrzésére, a helyes táplálkozásra és a mozgásra, a betegségek megelőzésére helyezi a hangsúlyt. Azzal eshetőségként sem számolt az előterjesztő, hogy még a legegészségesebb ember is megbetegedhet, baleset érheti, öregségére pedig krónikus bajai támadhatnak.