Elitváltás Fidesz-módra

A második rendszerváltást hirdető 2010-es fülkeforradalmárok még egy „történelmi mulasztást” igyekeztek pótolni az utóbbi négy évben: leváltani a magyar társadalom elitjét. A pincétől a padlásig tartó fideszes országátalakítás közjogi része szinte zökkenőmentesen lezajlott. A kétharmados többség által pörgetett parlamenti törvénygyár ontotta a jogszabályokat, a kétes alkotmányosságú előírásokat pedig – ha kellett – utólag biztosította be a Fidesz–KDNP-páros azzal, hogy beemelte azokat az alaptörvénybe. Rafináltabb trükköket kellett azonban bevetni ahhoz, hogy az elitcsere megtörténhessen – már csak azért is, mert ez nem maradt teljesen magyar belügy, néhány akció például a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága vagy a luxemburgi Európai Bíróság elé került.

 Ezzel persze kalkulált Orbán Viktor és csapata. Az elszántságukat azonban nemcsak az „elmúlt nyolc év” okozta revánsvágy fokozta, legalább annyira tüzelte őket a 2002-es választási vereség sokkjának emléke. Akkor az bizonyosodott be számukra, hogy az első Orbán-kormány egészpályás letámadása is kevés volt a hatalom megtartásához. Kétségtelen, a tárgyalásos rendszerváltás, majd az MSZP 1994-es győzelme, a Horn-kormány hatalomra kerülése lassította a késői Kádár-kor elitjének cseréjét. És persze az is, hogy nemcsak az 1990-ben hatalomra került öreg, hanem a kormányzati posztra vágyó fiatal demokraták számos tagját is befogadták a nyolcvanas évek felső tízezrébe.

Most, a megerősített kétharmaddal, a 2006 óta megnyert hét országos választással a hátuk mögött a kormánypártok lezárhatják a cseresorozatot. Már csak azért is, mert a személyi váltások oka csak részben politikai, részben szakmai vagy éppen generációs. Szép lassan visszavonulnak például azok – mint Martonyi János exkülügyminiszter –, akiket engedett az egypártrendszer utolsó éveiből átvitorlázni magához, és így a XXI. századi elitbe a Fidesz. Az ő kiszállásukkal minden döccenő nélkül teljessé válhat mostanában a csere az erősen államfüggő szakmákban. Így már olyan megtorlás jellegű akciókra sem szorul a kormány, amilyenek a kiszorítottak menekülési útvonalait zárták el.

Ezek között voltak jogi korlátok – például évtizedes tapasztalatú bírákat szorított nyugdíjazás utáni „ügyvédjelölti” posztra. Máskor gazdasági gátakat emeltek – például a közmédia dolgozói aligha számíthattak tömeges munkalehetőségre a válság által megtépázott magánsajtóban, amit aztán a Fidesz–KDNP még hirdetési adóval is sújtott. De hibázott a mai ellenzék és hátországa is, mintha nem hitte volna el, hogy 2010-ben (ilyen mértékben) veszíthet a baloldal, így nem készült fel a szűk esztendőkre, mondjuk menedéket – magánhátterű kutatóintézeteket, oktatási intézményeket, médiacégeket – kínálva az elit egy részének.

Vannak persze, akiknek nincs magánmenedék. A bírói kar majd 10 százalékát próbálta a kormány kirúgni 2012-ben azzal, hogy minden átmenet nélkül 62 évre szállíttatta le a bírák nyugdíjkorhatárát, ami 1869 óta 70 év volt. Június 30-ai hatállyal 194-en kényszerültek távozni, míg december 31-én további 37-en. A kormány a lépést a nemzetközi fórumokon olyan érvekkel igyekezett elfogadtatni – sikertelenül –, mint például hogy így lehet „kiegyensúlyozottabb korstruktúrát” kialakítani az ítélkezésben. A menesztettek között 59 vezető beosztású bíró volt, így az ítélkezést irányítók 15 százaléka kényszerült távozni. Lapátra került a Kúria egyik elnökhelyettese, 9 ítélőtáblai és megyei elnök, 7 ítélőtáblai és megyei elnökhelyettes, 17 kollégiumvezető, 2 kollégiumvezető-helyettes, 69 tanácselnök, 15 helyi (kerületi, munkaügyi) elnök, 1 helyi elnökhelyettes és 3 csoportvezető. Pusztán a Kúrián 20 hely üresedett meg a 74-ből.

Az Alkotmánybíróság (AB) végül megsemmisítette a bírói függetlenséget és a diszkrimináció tilalmát is sértő előírásokat. Ez nem akadályozta meg azonban a második körös kirúgásokat, és nem rendelkezett az eltávolítottak visszahelyezéséről sem, így ők legfeljebb perelhettek. 165-en megtették. 

 2012 novemberében aztán az Európai Bíróság is elmeszelte az új bírói nyugdíjszabályokat, mondván: az életkoron alapuló, nem igazolható megkülönböztetés a diszkrimináció uniós tilalmába ütközik. A kormány meghátrált, a jogellenesen eltávolított bírák pedig választhattak: visszatérnek, rendelkezési állományban maradnak vagy – 7,5–13,6 millió forint közötti – kártérítéssel végleg búcsút intenek az igazságszolgáltatásnak. Végül 173-an távoztak, 56-an döntöttek a visszatérés mellett, közülük 17 törvényszéki tanácselnök. A korábbi vezetők többsége azonban beosztottként folytatta: az 59 posztból 45-öt ugyanis visszatérésük idejére már betöltöttek. A visszahelyezés elmaradása is megjárta az AB-t, s most az Emberi Jogok Európai Bíróságán az ügy, ahol legkorábban tavasszal születhet döntés.

Az ügyészséget is keményen érintette a kényszernyugdíjazás, ám erről nem sokat lehetett hallani, mivel a vádhatóság érintett emberei simulékonyabbnak bizonyultak. Az 1800 fős szervezetből 99-en kényszerültek idő előtt távozni. A jogellenes kirúgása miatt bírósághoz – az országban elsőként, két társát megelőzve – egy Vas megyei csoportvezető ügyész fordult. Neki – aki megtorlástól félve nem élt az utóbb felajánlott visszatérés lehetőségével – hosszú procedúra után végül a Győri Törvényszék adott igazat, s ítélt meg csaknem hatmillió forintos kártérítést. Információink szerint 19-en tértek vissza, de akad néhány olyan exügyész is, aki a strasbourgi bíróságtól vár elégtételt.

Az orvosszakma felsőbb régiói sem maradtak érintetlenül – igaz, nemzetközi fórumok elé nem került az ügyük. Szócska Miklós, az egészségügyért felelős államtitkár 2011-ben teljesen átalakította a tanácsadói szerepet betöltő szakmai kollégiumok rendszerét. Míg Székely Tamás miniszter 2009-ben az öt évvel korábban kinevezett 36 kollégiumi elnök közül minden harmadikat a helyén hagyott, két évvel később Szócska az akkor posztján lévő 42 elnökből mindössze hetet tartott meg, egyet pedig az ortopédiairól a traumatológiai kollégium élére helyezett. Pusztán három olyan testület maradt (a gasztroenterológiai, a háziorvostani és a gyermeksebészeti), amelynek 2004-ben kinevezett elnöke 2011-ben is bizalmat kapott.

Sokkal szélesebb kört érintett, hogy a második Orbán-kormány államosított 97 önkormányzati kórházat, amelyekben aztán egy egész éven át húzódott a menedzsmentposztok pályáztatása. A káderváltás itt nem volt égetően sürgős, hiszen 2006-ban már narancsszínűbe borultak a megyék és a nagyobb városok, így attól kezdve folyamatosan cserélték le a kórházfenntartó önkormányzatok a számukra nem szimpatikus vezetőket. Csaknem kivétel nélkül újráztak 2012-ben a megyei intézmények élén álló vezetők, a Fidesz budapesti győzelme után a fővárosi kórházaknál azonban radikális fejcseresorozat vette kezdetét: a 12 fekvőbeteg-intézményből hétnél volt váltás. Számos helyen a második sor lépett előre – például a Heim Pál Gyermekkórházban –, de a „székcserét” is többször választotta megoldásként az államtitkárság. Így például Kázmér Tibor, aki az első Fidesz-kormány idején helyettes államtitkár volt, majd az Országos Baleseti Intézetet, később a váci kórházat is igazgatta rövid ideig, a Szent János Kórház élére került.

A tudomány emberei között inkább a generációváltás motiválta a mozgást. Pálinkás József 2008 és 2014 közötti MTA-elnök egyik kezdeményezése a Lendület-kutatócsoportok létrehozása volt, amelyek lehetőséget kínáltak a fiatal kutatóknak a kutatóintézeti osztályoknál mobilabb és rugalmasabb munkacsoportok felállításával.

A kutatóintézetek átalakítását is levezényelte Pálinkás. Lényegében minden igazgatói posztra újra pályáztatott, ráadásul az intézeteket tudományos központokba vonta össze, s ezek főigazgatóinak komoly beleszólást adott abba, kiket szeretnének intézeti igazgatói pozícióba helyezni. A társadalomtudományi területen például minden igazgatói posztra új emberek kerültek, köztük egészen fiatalok is, mint például a 36 éves Jakab András a Jogtudományi Intézet élére. A Társadalomtudományi Kutatóközpont főigazgatója, Körösényi András saját intézetét, a Politikatudományi Intézetet is alaposan átrendezte, s számos ismert kutató helyett fiatalokkal töltötte fel az intézményt (egyaránt távoztak balra elkönyveltek – mint Galló Béla – és jobbosok – mint Fritz Tamás). Hasonló történt a Természettudományi Kutatóközponttal is, ahol 2013-tól fiatal igazgatók vették át például az Anyag- és Környezetkémiai Intézet vagy a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet vezetését. Az Enzimológiai Intézetet pedig 2010 óta vezeti a Lendület program egyik első nyertese, Buday László, aki 2013-ban az MTA tagja is lett.

Az akadémikusok között is tetten érhető a fiatalítás szándéka, hiszen – bár ez általában az egyes tudományterületeken belüli autonómia kérdése, s így a belső erőviszonyok erőteljesen befolyásolják, kiből lehet akadémikus – a 2013-ban felvett 26 új tag közül mindössze kilenc volt 60 év feletti.

A felsőoktatásban megindult cserére első körben a 2010 utáni új nyugdíjszabályok hatottak. 65 év felett senki sem tölthet már be az egyetemeken és a főiskolákon komolyabb pozíciót, nemhogy rektor, de tanszékvezető sem lehet, ám – szemben a bírókra kitalált szabállyal – oktató, akár professzor is maradhat. A 65 évesnél idősebb tanároktól azonban sok helyen mégis megszabadultak. Igaz, többnyire költségtakarékosság címén, például az ELTE bölcsészkarán, ahol olyan emblematikus tanárokat érintett a nyugdíjazás, mint Margócsy István irodalomtörténész vagy Nádasdy Ádám nyelvész.

A nyugdíjazás „semlegessége” mellett persze aktívan is dolgozott a kormány azon, hogy a főbb posztokra neki tetsző emberek kerüljenek. Ennek egyik eszköze volt például, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere magához vonta a rektorok kinevezésének jogát, ami addig az egyetemek autonómiájának része volt, s a tárcavezető mindig azt a személyt terjesztette a köztársasági elnök elé kinevezésre, akit a szenátus megszavazott. Balog nem volt szívbajos: olyan rektorokat is kinevezett, akik nem nyerték meg a szenátusuk többségének szavazatát. Ujjat húzott akár a nagy tudományegyetemekkel is, így Debrecenben a szenátusi támogatás egyharmadát megszerző Szilvássy Zoltán lett a rektor, a hírek szerint Kósa Lajos akkori debreceni polgármester támogatásával. Az sem lehetett véletlen, hogy a Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöki posztján váltás volt: Mezey Barna maradt ugyan az ELTE rektora, de az MRK elnöki posztjáról lemondott, utóda Bódis József, a Pécsi Tudományegyetem rektora.

Ugyanakkor a rektorok személye nemsokára nem lesz kardinális kérdés a kormány számára, ezért is ígérte meg könnyű szívvel Balog, hogy a szenátusok visszakapják döntési jogukat. A kormány még e hónapban kinevezi ugyanis az egyetemi kancellárokat, akik megkerülhetetlenek lesznek, még tanulmányi kérdésekben is, hiszen minden anyagi vonzatú döntésnél egyetértési joguk lesz.

Az államfüggő területeken végigsöprő személycsere-sorozat nem kímélte a kulturális életet sem (lásd Magyarország magyar ország című írásunkat), legalábbis ami a vezetői posztokat illeti. Esterházy Péter másfél évvel ezelőtti szavai „az alsóbb régiókban” viszont még érvényesültek: „államtitkárokat lehet, művészeket nem lehet kinevezni”.