Velkei Istvánt nem először szakítják el a gyerekeitől, egyszer már volt egy élettársa és egy gyereke. Őket elvesztette. Velkei István és mostani élettársa, Jakab Rozália nem tökéletes szülők, sőt, sok hibát követnek el, István múltja sötét, történetükből mégis az derül ki, ha a gyermekvédelmi rendszer hatékonyabban működne, ha egy családgondozóra nem 40 család jutna, ha valaki segítené őket a munkájukban, akkor most nem kellett volna három kisgyereket elvenni a szüleiktől.

Velkei Istvánnak 20 év börtön után kellett újrakezdenie az életét, 54 évesen. 1989-ben ítélték el, hirtelen felindulásból hivatalos személy ellen elkövetett emberölésért, amit akkor terrorcselekménynek minősített a bíróság.

István egy rendőrt lőtt le egy utcai lövöldözésben. Ahogy az akkor történteket mesélte: miután arról értesült, hogy a rendőrség elvitte akkori élettársát és vele együtt féléves kisfiát, elvesztette a fejét, fegyverrel taxiba ült, hogy a kicsit visszaszerezze. Mielőtt a rendőrségre érhetett volna, a taxisofőr értesítette a rendőröket, így kezdődött a lövöldözés, amelyben egy rendőr életét vesztette, István pedig hat golyót kapott a hátába. Szerinte a túlélést annak köszönheti, hogy abban a kórházban operálták, ahol éveken keresztül dolgozott – István ugyanis egészségügyi szakközépiskolai végzettséggel rendelkezik.

20 év börtönbüntetéséből 18-at töltött magánzárkában a szegedi börtönben, ezalatt rengeteget olvasott – filozófiát, teológiát és jogot többek között. “Sokan valamikor út közben feladták a küzdelmet, és öngyilkosok lettek, de én hoztam egy döntést, hogy ha ennek vége, megpróbálom újrakezdeni az életemet” – mesélte. “Amikor kikerültem, a szociális készségeim olyanok voltak, mint egy csecsemőé, az első napokban többször gondoltam rá, hogy bekopogok, és megkérem őket, fogadjanak vissza” – mondta. Istvánnak viszont sikerült a saját lábára állnia, és ebben nagy szerepe van annak, hogy valaki munkát adott neki, és hogy családapa lett belőle.

Velkei István és élettársa, Jakab Rozália az egykori Csepel Művek területén élnek egy munkásszállóban. Lakásukba belépve az embernek az az érzése támad, ha a szállón minden szoba ilyen, akkor ezek a helyek nem is olyan szörnyűek, mint ahogy azt az emberek többsége képzeli. Az azonban, amit Velkeiék felépítettek maguknak a szoba-konyhás lakrészben, valójában inkább a kivétel, mint a szabály ebben a csepeli szállóban, és úgy általában az ebbe a kategóriába tartozó budapesti szálláshelyeken.

A kifestett, bútorozott, a körülményekhez képes tágas, és szép tisztán tartott helyiségben a szülők fekhelye és egy kanapé mellett még három kisebb ágy is található, a falakon pedig képek – három aranyos, egészséges kisgyerek képei. Ők Velkeiék gyermekei, az 5 éves Viktor, a 3 éves Dávid, és a 2 éves Csenge Laura. A szobán nagyon látszik, hogy gyerekes lakásban járunk: mindenhol játékok, a szekrény tetején pedig egy nagy, kék fürdetőkád áll. A gyerekes lakásból viszont már 2014 októbere óta hiányoznak a gyerekek – ekkor helyezte el ugyanis ideiglenesen nevelőszülőknél a Velkei gyerekeket a csepeli gyámhivatal.

„Választhattam: vagy segítségért folyamodom, vagy éheztetem a gyerekeimet”

Az 59 éves Velkei István elkeseredetten meséli el, milyen út vezetett odáig, hogy jelenleg csak kéthetente egyszer, egy órára láthatják gyermekeiket Rozival. A történet szerint a gyerekeket azért emelték ki ideiglenes a családjukból, mert egy félreértés miatt lakbértartozásuk lett a szállón, és napokra egy fillér nélkül maradtak. Elmondásuk szerint ekkor fordultak rendkívüli segítségért a kerületi családsegítőt és a gyermekjóléti központot fenntartó Humán Szolgáltatások Igazgatóságához. Az anyagi vagy természetbeni gyorssegély helyett azonban a gyermekvédelmi riadólánc következő szereplője, a gyámhivatal a gyerekek ideiglenes nevelésbe vételéről döntött. „Választhattam: vagy segítségért folyamodom, vagy éheztetem a gyerekeimet” – magyarázta István, akit élettársával együtt villámcsapásként ért, hogy egy szerencsétlen ballépésüknek ilyen drasztikus következményei lettek.

„Az is elképzelhető, hogy a szülők érzékelték csak hirtelen, elhamarkodott döntésnek, és kizárólag az anyagi megszorulás következményének a nevelésbe vételt, miközben az valójában lehet, hogy már csak utolsó csepp volt a pohárban” – nyilatkozta Révész Magda gyermekvédelmi szakértő az esetet látva az Abcúgnak. A kerületi családsegítő és a gyermekjóléti központ által kirendelt családgondozó a szülők elmondása és az ügy iratanyaga szerint is már több mint négy éve folyamatos kapcsolatban volt a családdal, az utolsó egy évben pedig a gyerekek védelembe vételét is elrendelték a kerületi hatóságok. Ez annyit jelent, hogy a gyerekek a szüleiknél maradnak, viszont egy, a családgondozó által összeállított nevelési tervet kell szorosabb felügyelet alatt megvalósítaniuk.

Révész Magda elmondta: a nevelésbe vételt általában egy hosszabb folyamat előzi meg, amelyben a családsegítő és a gyermekjóléti központ ideális esetben mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyerekek a családban, a szüleikkel maradhassanak. Ha ennek ellenére mégis szükségessé válik az ideiglenes nevelésbe vétel, akkor is arra kell törekedni, hogy ez az állapot megszűnjön, és a gyerekek lehetőleg visszakerüljenek a családba. A Velkei szülők viszont úgy tűnik, csak azt látják, hogy valódi segítségnyújtás helyett hátba szúrták őket, és senkinek nem célja, hogy a kicsik visszaköltözhessenek.

Bármit, csak vissza…

Az ügy során felhalmozódott dokumentumokból jól látszik, hogy a fő probléma az István és Rozália közötti, olykor tettlegességig is fajuló konfliktus volt, amelynek a gyerekek – a lakás kialakításából adódóan – előfordult, hogy szemtanúi voltak. István szerint a veszekedések a kettejük közötti nagy, 30 évnyi korkülönbségből adódtak, és abból hogy Rozi egykori állami gondozottként nem kapott semmilyen mintát arról, hogyan kell egy családban viselkedni. A családgondozó javaslatára párkapcsolati terápiára is eljártak, azóta szerintük kapcsolatuk sokkal harmonikusabb lett. Azt is megértették, hogy a gyermekek lelkileg sérülhettek a szüleik közt látott erőszak miatt: a gyermekvédelmi szakembereknek többször is kijelentették, hogy hajlandóak akár pszichológushoz is járatni emiatt a kicsiket, ha szükséges.

„Elismerjük, hogy nem mi vagyunk a legtökéletesebb, legjobb szülők a világon, de nagyon szeretjük a gyermekeinket, és soha, de soha nem bántanánk őket” – magyarázta István, aki minden lehetséges alkalommal próbálja hangsúlyozni, hogy Rozival száz százalékig hajlandóak együttműködni a családsegítő és a gyermekjóléti központ munkatársaival is, csak hogy visszakaphassák Viktort, Dávidot és Csengét.

Amit nem értenek: ha a védőnő, a családgondozó, a bölcsőde és az óvoda szereplésével a gyerekek gyakorlatilag 24 órában szem előtt lennének, ahogyan voltak eddig is, akkor miért nem kerülhetnek vissza a családba. „Igaz, szerény körülmények között élünk, de eddig is inkább mi nem ettünk, mintsem a gyerekeknek nélkülözniük kelljen” – mondta Rozi, a gyerekek édesanyja.

A semmiből felépítettek egy közös életet

István és Rozi közös élete 2009-ben kezdődött, amikor egy másik csepeli munkásszállón – Rozi szerint inkább csövesszállón – találkoztak. István akkor 54 éves volt, abban az évben szabadult a szegedi Csillag börtönből. Az akkor 24 éves Rozi pedig – aki nagykorúvá válásáig állami gondozásban nevelkedett – BKV-ellenőrként dolgozott.

A kapcsolatból összeköltözés lett, közös szobát béreltek, közben pedig Istvánnak is sikerült munkát találnia: egy virágnagykernél lett sofőr, azóta is ott dolgozik. Amikor Rozi teherbe esett első gyermekükkel, Viktorral, akkor költöztek át mostani otthonukba, egy kulturáltabb csepeli munkásszállóra, ahol havi 70 ezer forintért bérlik a lakrészüket. István rokkantnyugdíjából, fizetéséből, és egészen a gyerekek nevelő szülőkhöz kerüléséig a családi pótlékból és a gyesből tartották fent magukat.

„A gyereknevelésben persze adódtak nehézségek is, mert én az Alföldi úti nevelőotthonban semmilyen felkészítést nem kaptam az anyaságra, fogalmam sem volt, hogyan kell egy gyerekhez nyúlni, hogyan kell gondozni” – meséli Rozi, akinek a kezdetektől a védőnő segített megtanulni, hogyan kell a kicsiket gondozni. Második gyermeke, Dávid ráadásul koraszülött baba volt, és születéskori oxigénhiány miatt több rendellenesség, például izomtónusos feszesség is fellépett nála, ami mára már a rendszeres kezelés hatására elmúlt.

A család jó viszonyban volt a védőnővel, akit az üggyel kapcsolatban mi is megkerestünk, azonban munkáltatója, a csepeli Humán Szolgáltatások Igazgatósága, tekintettel arra, hogy folyamatban lévő ügy részleteiről nem adhatnak tájékoztatást, nem engedélyezte sem a védőnő, sem a családgondozó nyilatkozatát. Azonban rövid válaszuk beszédes. „Családgondozó munkatársam a továbbiakban is azon igyekszik, hogy a szülők támogatásával elősegítse a gyermekek családba történő mihamarabbi visszakerülését” – írta válaszlevelében Fatérné Rothbart Mária intézményvezető.

„Nem hiszem el, hogy abból, milyen fát rajzolok, kiderül milyen szülő vagyok”

Az ideiglenes nevelésbe vételt egy hónapon belül egy gyermekelhelyezési tárgyalásnak kell követnie, az összes szereplő (családgondozó, szülők, a nevelőszülők képviselője vagy maguk a nevelőszülők, a gyámhivatal képviselője, jogszakértő) részvételével. Ez Velkeiéknél is megtörtént – viszont végleges döntés nem született, hanem a gyámhivatal kezdeményezte a szülők kompetenciáinak a megvizsgálását, mielőtt a gyermekek végleges nevelésbe vétele vagy a családba visszahelyezés mellett döntenek.

A szülők alkalmasságának vizsgálata viszont nem állt másból, mint egy igazságügyi szakpszichológusi vizsgálatból. Több tesztet is elvégeztek Istvánon és Rozin, valamint Viktoron (egyedül ő töltötte be ugyanis a vizsgálhatóság legalsó korhatárának számító öt évet). A szakvélemény részletesen válaszolt a gyámhivatal által előzetesen feltett kérdésekre: a szakpszichológus kijelenti, hogy bár a szülők gyermekeik iránti szeretete és törődése nem megkérdőjelezhető, mindkettejük „diszharmonikus személyiség”, és „érzelmi-indulati instabilitás” jellemzi őket, az édesanya korához képest éretlen, gondjai vannak a mindennapi élethelyzetekhez való alkalmazkodással, István pedig hajlamos az agresszív viselkedésre. Ezek alapján kimondták: „személyiségfejlődési sajátosságaik miatt” István és Rozi nem alkalmasak a gyermekek nevelésére.

Az, hogy ennyire egyértelműen kijelenti egy szakvélemény a szülők alkalmatlanságát Révész Magda szerint nagyon ritkán fordul elő, ebben az esetben felér egy verdikttel. Pszichológiai szakvéleményt valószínűleg azért kért a gyámügy, mert az elhelyezési értekezletet (a gyermekek határozott idejű nevelőszülőkhöz, vagy a családba való visszahelyezésről döntő tárgyalást) követően is bizonytalan volt a döntésben – mondta. Több értekezlet viszont a pszichológiai szakvélemény elkészülése után már nem lesz, egyedül a gyámhatóság határozata van hátra.

Velkeiék viszont nem akarnak beletörődni abba, hogy egyetlen vizsgálatra alapozva elvegyék tőlük a kicsiket. Igazságtalannak érzik, hogy négy éven keresztül igyekeztek együttműködni a családsegítővel és a gyermekjólétivel, egyetlen apró ballépés miatt a gyámügy egyből kiemelte a gyerekeket. Ha gondjaik voltak, nem szégyelltek segítséget kérni, a kezdeti állapotokhoz képest pedig jól látható fejlődésen mentek keresztül mind szülőként, mind pedig élettársakként – magyarázzák. Most úgy érzik, minden szerencsétlenségük azzal indult el, hogy jóhiszeműen segítséget kértek egy krízishelyzetben – és most egy pszichológiai szakvélemény többet nyom a latba, mint például a családgondozó, a védőnő, vagy éppen az óvónő tapasztalatai.

Csak a rosszat írják róluk

Időközben István és a csepeli gyámhivatal vezetője között az ügy miatt személyes konfliktus alakult ki, ezért a végleges döntést már egy másik gyámhivatal hozza majd meg. Kérdéseinkkel megkerestük a XXI. Kerületi Gyámhivatalt is, a gyermekvédelmi törvényre hivatkozva azonban elzárkóztak a válaszadástól.

Az hivatalváltás akár még Velkeiéknek is kedvezhet, akik most azt tervezik, hogy a jelenlegit megtámadva, új vizsgálatokat kérvényeznek. Bár István szerint félő, hogy az új döntéshozó is csak a már meglévő szakvéleményeket fogja figyelembe venni, amik szerinte csak a rosszat írják le róluk, anélkül, hogy a pszichológusi rendelőn kívüli valóságot akár egy kicsit is ismernék.

„Tudom, hogy az állami gondozott anya és a börtönviselt apa egy munkásszállón nem a legjobb kombináció, de amit itt lát, azt tényleg a semmiből hoztuk létre, mert mindketten hoztunk egy döntést, és a gyerekekre és a családra építettük fel az új életünket. Ez most összedőlni készül, mint egy kártyavár” – mondta rezignáltan István. „Mi mindent megtettünk, mégis elég volt a pénztelenség meg a veszekedések ahhoz, hogy kiemelés legyen a vége.” 

„A gyámhivatal biztonsági játékot játszik”

Velkeiék esete rendszerszintű problémákra is rávilágít – mondta az Abcúgnak Vajna Virág jogász, aki trénerként jelenleg nevelőszülők és gyámhivatali dolgozók képzésével is foglalkozik. „Amikor egy családgondozónak minimum 45 családja van, akkor egyszerűen nincs kapacitása arra, hogy heti háromszor látogassa mindegyiket. Így teljesen nyilvánvaló, hogy sokszor már csak a tűzoltás marad” – magyarázza Vajna Virág, miért születik a kelleténél sokkal több kiemelési döntés – miközben épp ennek elkerülése volna a cél. Vajna szerint a gyámhivatal és a gyermekjóléti szolgálat között sokszor nincs meg a szükséges szoros együttműködés, mint ahogy az is jellemző, hogy az előbbi gyakran egyfajta „biztonsági játékot” játszik: azaz inkább a kiemelés mellett dönt, „csak nehogy történjen valami, ami miatt felelősségre vonhatják. Azt is óriási problémának látja, hogy a gyámhivatali szakemberek nagyon gyakran magukra vannak hagyva a döntéseikkel, a szupervízió teljesen hiányzik – így esetleg az előítéletek, vagy a személyes konfliktusok is könnyebben befolyásolják egy-egy ügy kimenetelét.