„Európa alszik” – ezt Ilma Rakusa, Svájcban élő kortárs költő írja Everywhere című versében. Az alvó Európában „hallgat az eső” és „alszanak a fegyverek” is. Ha úgy vesszük, álomba Európát az örök idealisták ringatták, akik vallják, hogy lesz pillanat, amikor kitör a világbéke, és onnan soha nem mozdul el már a világ. Akik pedig ezt hiszik, és azt látják, hogy eljött ez a világ, a „történelem véget ért”, azok könnyen vesznek elő egy jó szivart és konyakot, majd dőlnek vele hátra foteljükben. Ők azok, akik szerint nem kell mindennap megvédeni a határok nélküli Európa értékeit, mert az annyival magasabb rendű mindenféle „barbár”, elkülönülő nemzetállami érdeknél, hogy ez utóbbinak semmi esélye sincs. Ők azok, akik szerint elég az uniós pénzeket elküldeni a „provinciákhoz”. Annak reklámozásával már, hogy mindez az Európai Unióból érkezett, nem is kell törődni. Európa alszik, mert alszanak a hívei. Jó tehát, ha vannak hangoskodók, jöjjenek bárhonnan, akik képesek felébreszteni a gyanútlanul alvókat.

Európát létezése óta szétválasztani és egyesíteni akaró erők mozgatják. Az egységes Európának legalább olyan régi hagyományai vannak, mint a belőle kiszakadni akaró erőknek, nézzük akár az ókori rómaiakat, vagy a középkori frankokat, ahol egységes közigazgatás alakult ki, de példaként el lehet mondani az arab világ terjeszkedésére adott keresztény, egységpárti reakciókat is. Hazudik tehát az, aki a konzervatív hagyomány jegyében tradicionálisnak állítja be a nemzetállamok gondolatát és hagyományokat nélkülöző modern absztrakciónak az európai egység gondolatát. A valóság ennek pont a fordítottja, a nemzetállami gondolkodás ugyanis egy kifejezetten modern esemény, amely ráadásul konfliktusban volt az akkori, kozmopolita arisztokrácia értékeivel. Ez még akkor is így van, ha egy másik konzervatív érték, a szubszidiaritás (azaz, az alulról felfelé építkezés) alapján a nemzetállami kormányok természetesen közelebb vannak a választókhoz az Európai Bizottság és Parlament által képviselt szuperállami működéshez képest. Azok azonban, akik így érvelnek Magyarországon, ezzel párhuzamosan éppen tönkre verik, megszüntetik az önkormányzatiságot – mindezzel lebuktatva magukat, mely szerint mégsem fontos annyira számukra a szubszidiaritás elve, ha az a hatalmuk megosztását jelenti másokkal.

Orbán Viktor nem bontja ki a valóság minden elemét, amikor 120 000 európai menekültből 1294 magyarországi befogadásakor az Európai Bírósághoz megy panaszért, és ezzel párhuzamosan népszavazást kezdeményez az ún. és jogilag értelmezhetetlen „kényszerbetelepítésekkel” kapcsolatban. Nem mondja el az egyébként Európára amúgy sem tanított magyar választóknak, hogy ezt a döntést nem az Európai Parlament és az „európai kormány” hozta meg, hanem az európai kormányfők közös testülete, ahol Orbán Viktor szavazata ugyanannyit ért, mint Angela Merkelé, vagy bármely más kormányfőjé. Tudom, kicsit bonyolult, mert nehéz megérteni a kelet-európai politikusok sokszor nem egyenes trükközéseit, de Orbán Viktor a gyakorlatban (bírósági panasz) azzal a döntési mechanizmussal szemben harcol és gyengíti (Európai Tanács), amely alternatívája lehetne annak a döntési mechanizmusnak (Európai Parlament és Európai Bizottság), amellyel szemben beszélni szokott.

„Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is; mikor a jót megismerik, felbukkan a rossz is”, mondja a Tao te King, Weöres Sándor csodálatos fordításában. Az élet egy körforgás, vallják a taoizmus hívei, és ebben a körforgásban az ellentétes erők folyamatosan hatnak egymásra, egymás nélkül nem is lehetnének meg. Amikor Orbán Viktor belehorkol a csendes éjszakába, akkor felébreszti az alvó Európát. Persze csak akkor, ha nincs ezzel egy időben egy akkora földrengés, mint a Brexit, amely még az orbáni horkantásokat is elnyomja. Nem szeretnék sommás ítéletet mondani a magyar miniszterelnök Európai Unió felé zajló tevékenysége előtt, hiszen könnyen lehet, hogy ő lát olyan dolgokat, amelyetek mi nem. Abban pedig biztos vagyok, hogy mindenki jót tesz Európával, aki felébreszti az álmából. A kérdés már csak ott van, hogy mit lehet kezdeni az ebben a helyzetben a választókat ért kihívásokkal. A Brexit népszavazása egyértelmű volt, hiszen annak döntése mind a brit alsóházat, mind a brit kormányt cselekvésre kötelezi. A magyar népszavazás ennél sokkal rosszabb, hiszen annak döntése semmire sem kötelez senkit, semmilyen aktivitásra nem sarkallja a magyar parlamentet. A vita a kormány „nemre” buzdító álláspontjával szemben állók között arról kezd kialakulni, hogy „igennel” kell-e szavazni, vagy otthon kell maradni.

Van egy buddhista tanmese a hülye kérdésekre adandó válaszokra. A kérdés az, hogy mit teszel akkor, ha előre lépsz, az élet fonalát veszíted el, ha hátra, akkor a járandó utat, ha helyben maradsz, akkor pedig mindkettőt. Nos, egy ilyen helyzetben egyszerre kell előre és hátra is lépni. Nincs más megoldás tehát, mint hogy mindenki azt csinál, amit akar: otthon is maradhat, de el is mehet szavazni. Amit nem érdemes túl sokáig: hülye kérdésre keresni a megfelelő választ. Legyünk már ennél kicsit szabadabbak!