Átszabás után szétesett gyermekvédelem

„Okos akarok lenni, mert akkor talán nem bántanak” – egy hétéves kisfiú mondta ezt a pszichiátriai vizsgálatán. Akkor már évek óta folyamatosan verte őt a nevelőapja, például olyanokért, mert nem tudott válaszolni arra, mi volt az ebéd az óvodában. A szakértők szerint a segítőkész, problémamentes, szeretetéhes, de édesanyja által is alulértékelt kisfiú – akinek nem voltak játékai, se könyvei – dadogni kezdett. Éjszakánként bepisilt, amit újabb megtorlás, megalázás követett. A védőnő és a háziorvos mindebből semmit sem vett észre. Az óvoda viszont jelezte a bántalmazás gyanúját, mégsem vették védelembe. Erre csak két évvel később, az iskola jelzése nyomán került sor. Büntetőeljárás pedig csak hónapokkal ezek után indult az anya és a nevelőapa ellen, akik kiskorú veszélyeztetésének vádjával állnak jelenleg a bíróság előtt. Bár az illetékesek tétlenkedése csak fokozta a kisfiú szenvedéseit – ahogy az az ombudsmani eljárásból is kiderült –, ő még a szerencsésebbek közé tartozik. Ha megkésve is, de biztonságba került.

A gyermekvédelmi statisztikák szerint évente 20 ezer gyerek válik valamilyen – lelki, fizikai, szexuális – bántalmazás áldozatává. Ám ez csak a töredéke a valódi helyzetnek a kutatásokkal is bizonyított magas latencia miatt. Kiskorú veszélyeztetése miatt csupán 1500–2000 büntetőeljárás indult az utóbbi évtizedben, míg a KSH adatai szerint a veszélyeztetettek száma csaknem 140 ezer. Ők azok, akik olyan magatartásnak, mulasztásnak, illetve veszélyeztető körülményeknek vannak kitéve, amelyek gátolják a testi, lelki és erkölcsi fejlődésüket. Az esetek többségében (62 százalékában) ez valamilyen környezeti problémát takar, ezen belül főként nevelési gondokat, a szülők életvitelét vagy családi konfliktust. Bántalmazás miatt csupán a kiskorúak 5 százaléka, elhanyagolás miatt 17 százaléka került a gyermekjóléti szolgálatok látókörébe.

Védelembe vett gyermek intézeti birodalma.

Stiller Ákos

A gyermekvédelem területén korszakváltás történt, illetve történik most is – legalábbis Czibere Károly szociális államtitkár olvasatában. A járási hivatalok létrehozásával párhuzamosan – még 2013-ban – a jegyzőktől a járási hivatalokhoz kerültek a gyermekvédelmi hatáskörök. Ezzel a veszélyeztetettként nyilvántartott gyerekek száma – ami 2007 óta kisebb ingadozással 200 ezer fő körül alakult – egy csapásra több mint ötvenezerrel csökkent. Statisztikailag hasonlóan kedvező változás történt a védelembe vett kiskorúak számában is, ami három év alatt 29 ezerről 22 ezerre csökkent. Ha a javuló adatsor azt jelentené, hogy ennyivel kevesebb gyerek van kitéve rossz bánásmódnak, az valóban örömre adna okot. Csakhogy kevéssé hihető, hogy a „reformok működnek”, és ilyen hatásosak lennének egy olyan területen, ahol a szakemberek szerint is csak lépésről lépésre várható javulás. Könnyen lehet, hogy a számok megszépítik a valóságot, és a változás iránya éppen hogy negatív volt. Több jel is utal arra, hogy másról van szó: megnőtt azoknak a családoknak a száma, amelyek kiesnek a gyerekvédelem egyébként sem túl sűrűre szőtt védőhálójából.

„Elsősorban a kistelepüléseken élő, veszélyeztetettségnek kitett gyermekeknek jelenthet nehézséget, hogy helyben nem elérhető a segítség” – áll a KSH elemzésében. E szerint épp ott a legnagyobb a baj, ahol a legnagyobb veszélynek vannak kitéve a gyerekek. A gyermekjóléti szolgálatok országos lefedettsége papíron amúgy remekül mutat: közel 99 százalékos, csakhogy a segítő szolgáltatásokhoz a települések mindössze ötödén lehetett hozzáférni. A települések többségén (2351 helyen) csak heti egy-két napon találni elérhető szakembert, máshol az érintett családoknak kellett másik településre utazniuk, ami igencsak merész elvárás mondjuk attól a családtól, amelyben elhanyagolják, netán bántalmazzák a gyereküket. „Helyben sokszor már olyan sincs, aki egyáltalán regisztrálni tudná a bajt, arról nem is beszélve, hogy nincs, aki közbelépne” – értékelte a helyzetet a HVG-nek Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, aki szerint semmi olyan nem történt, ami a veszélyeztetett gyerekek számának a statisztikákban jelentkező nagyarányú csökkenését magyarázná.

A kormányzati tálalásban a gyermekvédelmi törvény 1997-es elfogadása óta nem látott horderejűnek, egyértelmű sikertörténetnek leírt változások ellenére a terepen dolgozók azt érzik, hogy a munkájuk még mindig alulfinanszírozott, és a szakemberhiány is egyre súlyosabb. Január 1-jétől egyesítették ugyan a családsegítő központokat és a gyermekjóléti szolgáltatókat, hogy „ne épüljenek ki párhuzamos kapacitások, valamint hogy összeérjenek az információk, és együtt hasznosuljanak a család számára”, a nemes szándékot már az is gyengíti, hogy minderről az érintettek feje fölött döntöttek. „Ma a Városházán tájékoztatón voltam a Pest megyei Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok vezetőivel és az önkormányzatok jegyzőivel, ahol igyekeztek velünk tudomásul vetetni a már régen eldöntött és törvénybe foglalt dolgokat (...) Az államtitkár úr csak a köszöntője erejéig maradt. Köszönetét kifejezni jött, a véleményünkre, a szakma reagálására nem tudott maradni” – így írta le az egyik Pest megyei gyermekjóléti szolgálat vezetője, Mayerné Lénárd Aranka az úgynevezett szakmai egyeztetés menetét. Hasonlóan abszurd egyeztetést élt át a Módszertani Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete is, amelyet csak utólag kérdeztek meg a szakmát alapjaiban megváltoztató tervezetről.

Statisztikai tükör 2014

Pedig lett volna miről beszélni. Az új rendszerben a segítő beszélgetéseken kívüli összes szolgáltatást (a pszichológiai, gyógypedagógiai, családterápiás, jogi segítséget) a központokba helyezték át. „Ez vidékről gyakorlatilag elérhetetlen távolság az ügyfelek számára. A szolgálatok és a központok közötti 50-60 kilométeres távolság a szakemberek együttműködését is szinte kivitelezhetetlenné teszi” – sorolta a problémákat Boros Ilona, a Társaság a Szabadságjogokért szervezet jogásza. Ilyen távolságból az érdemi együttműködés is kétséges az olyan rendszerben – véli Boros –, ahol a gondozási terv kialakítása nem a családdal folyamatosan személyes kapcsolatot tartó, az ügyfelet jól ismerő szociális munkás feladata, hanem a járásközpontban dolgozó, kvázi feletteséé.

Az összevonás tovább mélyítheti a család és a gyerek közötti érdekkonfliktusokat is – figyelmeztet Gyurkó. Hozzátéve: lassan kezd teljesen elveszni az 1997-es gyerekvédelmi törvény alapkoncepciója, hogy a problémát helyben kell megoldani. A gyermekjogi szakértő szerint régóta probléma, hogy el kellene választani a segítő szakembereket azoktól, akik adott esetben „büntethetnek”. „Józan ésszel nehéz elképzelni, hogy a család vidáman együttműködik egy szakemberrel, aki segíteni jött, miközben rajta múlik, hogy a gyereket kiemelik-e a családból” – jelzi a helyzet abszurditását Gyurkó. A fokozatosság korábban szintén fontos alapelve is kiveszni látszik a gyermekvédelemből. Eddig praktikusan legalább három szinten, három embernek kellett hibáznia egy-egy rossz döntés meghozatalához. Az összevonások után viszont már egyetlen ember is elég ehhez.

PÁLMAI ERIKA