Ismerjék meg a legidősebb magyar frissdiplomást!

„Szigorú orvosi felügyelet alatt állok, a feleségem ugyanis belgyógyász” – árulja el a hosszú aktív élet titkát Harsányi Ernő, aki idén, 81 évesen szerezte meg harmadik diplomáját a Pécsi Tudományegyetem kulturális mediáció mesterszakán. Édesapja tűzszerész volt – „végigrobbantotta fél Európát, s kétszer ki is halt a század mellőle” –, édesanyja még írni-olvasni is nehezen bírt. „Nagyon szegények voltunk, végigküzdöttük a háborút és az újjáépítés nagy diadalát, s láttuk azt is, hogy abban mennyi volt az illúzió” – emlékszik vissza gyerekkorára.

Első diplomáját Szegeden szerezte matematika–fizika szakon. Először Veszprémben tanított, de édesanyja betegsége miatt hamar haza kellett térnie, így a kecskeméti közgazdasági technikumban lett tanár, majd 26 évesen – a megyében a legfiatalabbként – igazgató. „De ez csak két évig tartott, mert kellően felmérgesítettem az akkori megyei tanács előadóját, amikor azt mondtam neki: az ember elhülyítésének legbiztosabb módja, ha igazgatót csinálnak belőle, a szakma gyakorlására ugyanis nem marad ideje a sok kényszerű adminisztráció miatt.” Később elvégezte az ELTE-n a filozófia–logika szakot, s második diplomájával 26 évig tanszékvezetőként dolgozott. Már a rendszerváltás előtt elkezdett gerontológiával foglalkozni, mostani szakdolgozatát az időskorúak kulturális szokásairól írta.

Első házasságából született egyetlen gyermeke, Harsányi Zsuzsanna ma „nem rossz nevű” festőművész. Második feleségével 38 éve él boldog házasságban, ő a helyi idősotthon orvos-igazgatójaként ment nyugdíjba, s „velem együtt nagyon szereti az időseket”. Kecskemét belvárosában, egy társasház második emeletén élnek. „A legnagyobb bánatom, hogy nincs unokám” – vallja.

Harsányi Ernő

Túry Gergely

HVG: Mi motiválta, hogy két diploma és egy doktori után 80 évesen ismét beüljön az iskolapadba?

Harsányi Ernő: Nem szükségszerű, hogy a kor előrehaladtával mindenki leépüljön! Csak a kormánypropaganda és a média igyekszik bebeszélni az időseknek, hogy fölöslegesek, már elbutultak, semmire sem jók a társadalomban. Ez a múlt század húszas éveitől kezdve így van. Simone ​de Beauvoir is azt írta Öregedés című könyvében, hogy az idősekkel kapcsolatban majdnem mindenkinek rossz a lelkiismerete, és ezért a hallgatás összeesküvése veszi körül ezt a témát. Ő leírja azoknak a kiválóságoknak az életrajzát, akik időskorukban alkottak igazán nagyot: ilyen volt például Platón vagy Kant.

Tudományos kutatásaival hasonló babérokra tör?

Nem nyugdíjasként kezdődött az érdeklődésem, már a nyolcvanas években elkezdtem komolyan foglalkozni gerontológiai kérdésekkel. Érdekelnek az elesettek, a kiszolgáltatottak – akikből egyre több van. Először azt kutattam, mi az összefüggés az idősek egészségi állapota és szociális helyzete között – hát nem dicsértek meg érte akkor az elvtársak. Az idősek azóta is a szívem csücskei, csak annyi a különbség, hogy mára a kutatásom tárgyává öregedtem. Úgyhogy ma már magamon is kiválóan meg tudom figyelni, amit eddig csak másokon.

És mit figyelt meg? Lehet egyáltalán tipizálni a magyar nyugdíjast?

Minden érdekel: a mentális helyzetük, a pszichés hozzáállásuk, s főként az, hogy miért differenciálódik annyira ez a korosztály. A nyugdíjaskor az életút esszenciája. Kézzel-lábbal tiltakozom az ellen, hogy szürke gyurmává próbálják alakítani ezt a generációt – ahány ember, annyiféle. A kulturális szokásaikban is nagy szélsőségeket figyeltem meg. Az egyik véglet a nagyon igénytelen, alig fogyasztó tömeg.

Ezen nincs mit csodálkozni: több százezren 50 ezer forint alatti összegből tengődnek. Hogyan is járhatnának színházba?

Akik nyugdíjaskorukra igénytelenek lesznek, azok aktívan sem voltak igényesek. Aki elmagányosodik, az aktívan is zárkózott volt, s aki minden kötelezettsége alól menekül, az korábban is alighanem megbízhatatlan volt. A személyiség nem változik meg, az alapértékek maradnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy az életkorral a világ szűkül, így mind többen fordulnak a kultúra otthon elérhető csatornáihoz. Mégpedig nemcsak a rádióhoz és a tévéhez, de az internethez is. Persze a számítógépen is a játékokat, a szórakozást keresik – amire nem kell odafigyelni. A rádió pedig csak háttérzaj, legfeljebb a hírműsor köti le az idősebb hallgatókat. Mindeközben mindig ugyanazt a pár arcot látom kiállításmegnyitókon, opera-előadásokon – holott rengeteg az ingyenes program.

Azt is megfigyelte, hogy az idősek melyik rádió- és tévéadókat preferálják? Netán politikai elkötelezettségük is téma volt a kutatásban? Hasznos információk lennének ezek a politikusoknak.

Nagyon vigyáztam arra, hogy ne legyen effajta kicsengése a felmérésnek, éppen ezért egyáltalán nem vettem ezt figyelembe. Vezetők jönnek, mennek – nyugdíjasok maradnak, nekik mindent ki kell bírniuk. Nem szerencsés, ha egy generáció ellen vadít az ember bárkit. Enyhén szólva sem vagyok kibékülve például Bayer Zsolttal, s nem elsősorban a nézeteivel van bajom, hanem a stílusával. De a politika nem az én asztalom, mellesleg pedig együtt államvizsgáztam most az egyik helyi alpolgármesterrel, csak ő a pr-t választotta – így tökéletes a munkamegosztás.

Eredetileg természettudományokra specializálódott, miért váltott át mégis a matematika–fizikáról a filozófiára és a társadalomtudományokra?

Hamar rájöttem, hogy az emberek életét főként a szociális háttér határozza meg, amelyben élnek, minden egyéb másodlagos. Amikor elkezdődtek a társadalmi beilleszkedési zavarokról szóló kutatások a nyolcvanas években, akkor gyerekek rajzai alapján készítettünk vizsgálatokat. A rendszerváltás után pedig néhány évig felsősöket tanítottam. Azt az osztályt kértem, amelyik a legjobban utálta a matekot. Az átlaguk 2,3 volt, ezt egy év alatt 1,1-gyel feljavítottuk. Játszottunk, és csak vicces logikai kérdéseket adtam nekik. Két hónap után kaptak arra lehetőséget, hogy ötöst szerezhetnek, ha megcsinálnak ötven feladatot. Innentől egyik napról a másikra képesek voltak teleírni egy füzetet. Ha pedig a hetedik órára osztottak be, akkor kimentünk focizni az udvarra.

Nem kapott érte fegyelmit?

A tanítási módszereimért sosem. De amikor korábban iskolaigazgató voltam, röpke két év alatt kettőt is begyűjtöttem. Az egyiket azért, mert nem voltam hajlandó kinyomozni, hogy az iskola emeleti ablakából ki köpött rá a megyei tanács osztályvezetőjének a fejére, a másikat pedig akkor, amikor a határidőt egy nappal lecsúszva küldtem be a tanárok székletét Köjál-vizsgálatra.

Amikor éppen nem új felmérésen vagy diplomamunkán dolgozik, mivel tölti a szabadidejét? Kihasználja például az ingyenes utazás lehetőségét?

A feleségemmel az utóbbi évtizedekben végigjártuk az országot gyalog, turistaként, az országos kéktúra némely szakaszát például kétszer teljesítettük. Hosszú időn keresztül nem utazhattam Nyugatra: amíg tanszékvezető voltam, azt mondták, ez bizalmi állás, túl sokat tudok, nehogy beszervezzenek kémnek. Csak az utóbbi években juthattam el például Olaszországba. Most már valóban csak a pénztárcánk szól bele, hogy meddig lehet menni. Az viszont keményen.

G. TÓTH ILDA