szerző:
Marosán György

A liberális demokráciát elfogadó, de különböző alapértékeket követő mozgalmaknak és pártoknak tartós koalícióban, folyamatosan kell együtt kormányozni. Vélemény.

Az elmúlt hetekben gyakran jutott eszembe Csányi Vilmos „Az emberi természet” című könyvének a galléros páviánok táplálékkeresési szokásait leíró jelenete. Az állatok az éjszakákat - a ragadozók elleni védekezésül - nagy csoportban együtt töltik, majd reggel a független klánok vezérhímjei döntik el, merre keresik aznap a táplálékot.

A klán-vezérek egy kört kialakítva leülnek – írja a tudós - és a klán többi tagja kívül marad. .. Ekkor valamelyik klán vezére feláll, és határozottan elindul egy bizonyos irányban, amely éppen érő gabonával borított területre vezet. Ha az egész banda követi, megszületett a döntés. Ám ez csak ritkán fordul elő. Többnyire senki nem követi az elsőt. Amikor ez észleli, hogy egyedül megy, dühösen visszafordul, morog és visszaül a helyére. Ezután némi mocorgás után feláll egy másik és mozgásával egy másik helyet jelöl.. Így egymást váltogatva sorra jelzik a klán vezérei aznapi szándékukat. Néha két teljes órát is eltöltenek a megfelelő terület kiválasztásával. Gondoljuk csak el - vonja le a következtetést - beszéddel ezt öt perc alatt el lehetne intézni”.

Valóban? Hát nem ugyanez a rituálé zajlik a demokratikus ellenzék térfelén már hónapok óta, és előre láthatólag még hónapokig?

A 20. század második felében megszoktuk, hogy életünk átlátható keretek között zajlott. Néha megrendült ugyan a stabilitás, de általában gyorsan visszaállt a rend. Kényelmetlennek éreztük kicsöppenni a komfort állapotából, és nem is szívesen mozdultunk ki onnan. A stabilitás kényelme persze nem önmagától állt helyre. A három politikai alapérték köré szerveződő pártok - a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták - megküzdve egymással és legyőzve saját szélsőségeseiket, a választói igények változását követve, egymást váltogatva kormányoztak, sikeresen. A „váltógazdaságot” a politika természetes törvényének tartottuk. Tudomásul vettük, hogy a választók rendre más pártot tüntetnek ki bizalmukkal. Inkább kivételnek tűnt, mint szabálynak, hogy a versengő pártok koalícióban kormányoznak.

A 21. századba átlépve azonban a világ kibillent az egyensúlyából. A globalizáció alapvetően változtatta meg az élet feltételeit. A környezeti, a gazdasági, a társadalmi rendszerek megrendültek, és a politikai „tájkép” (political landscape) is alapvetően módosult. Ez az oka, hogy a liberális demokráciák egykor oly sikeresen működő váltógazdasága kisiklott. Míg korábban a változó összetételű kormányok hatékonyan vezérelték vissza a társadalmakat az egyensúlyi helyzetbe, napjainkban a liberális demokrácia a szervezetlenség, az összevisszaság, a slamposság és a döntésképtelenség szinonimájává vált. Védelmezői csupán abban tudnak megegyezni, hogy a trónkövetelő - az illiberális autokrácia - nem megoldás. Ezzel azonban együttműködésük véget is ér.

A konzervatívok, a liberálisok, a szociáldemokraták és a „zöldek” többnyire képtelenek szervezetten fellépni egy választáson, nem is beszélve a közös kormányzásról.

Pedig a válságok - tetézve a populizmus kihívásával - hatékony és gyakorlatias válaszokat követelnek. A precedens nélküli állapotban azonban a megoldásokat nem az értékekből kell levezetni, inkább a gyorsan változó körülmények kényszerítik ki azokat. Az új feltételek között azután a „váltógazdaságon” alapuló kormányzás, egy különös bistabil egyensúlyi helyzet felé sodródik. Az egyik oldalon látványos sikereket értek el az illiberális rendszerek, amelyekben egy autokrata vezér és populista mozgalma által uralt „centrális erőtér” dominálja a politikát. Ez a fajta rendszer hatékony hatalomgyakorlást és tétovázás nélküli döntéshozást ígér, és ezt többnyire meg is valósítja. Ám az illiberális autokráciák hatékonysága csak látszat.

A döntések ugyan gyorsan születnek, és az erőforrások is könnyen csoportosíthatók át egyik szférából, térségből, társadalmi csoporttól, generációtól, vagy elittől a másikhoz. Ugyanakkor az autokratikus kormányzás maga alá gyűri a gazdaságot, az önkormányzatokat, a fékeket és ellensúlyokat teremtő intézményeket, a médiát, a civil szervezeteket. Pusztán azért fogadható el széles társadalmi rétegek számára, mert ellenpólusa, a liberális demokrácia, a hatalom elaprózódása, és a növekvő mértékben ego-vezérelt vezetőik együttműködésre való képtelensége miatt kormányozhatatlan hajóként sodródik. A szükséges döntések végelláthatatlan vitákba fulladnak, s ha végül mégis megszületnek, hamar holtvágányra futnak. A megegyezések nehezen születnek, és gyorsan bomlanak fel.

Ez az oka, hogy az utóbbi időben sokan vélik úgy, a liberális demokráciák az adott körülmények között kormányzóképtelenek. Tagadhatatlan, hogy a 21. század válságos évtizedeiben a laza és instabil pártszövetségek által uralt politikai rendszer nem kellően hatékony, míg az autokrata rendszerek ilyenkor is meg tudják őrizni döntésképességüket. Ám ez nem jelentheti azt, hogy át kell engedni a hatalmat a populista politikusoknak és az illiberális autokráciáknak. Meg kell ragadni ugyanis a helyzetből adódó másik lehetőséget: a liberális demokrácia elveit és gyakorlatát elfogadó, de különböző alapértékeket követő mozgalmaknak és pártoknak tartós koalícióban, folyamatosan kell együtt kormányozni.

Nálunk a demokratikus ellenzék minden pártja és mozgalma ma arról álmodozik, hogy rámosolyog a történelem. Ez a várakozás vezérli az MSZP-t és az LMP-t, a DK-t és az Együtt-et, a MOMA-t és a liberálisokat, de a „Kétfarkút” épp úgy, mint a Momentumot. Mindegyik abban reménykedik, hogy egyszer majd mindenki őt fogja választani. Holott ez még nagyon sokáig kevéssé valószínű. Ehelyett el kellene fogadni – és nemcsak hazánkban, hanem Európában általában – a másik, pozitív kimenetet kínáló lehetőséget: a demokratikus pártok és mozgalmak tartós összefogását.

Csak egymásban bízva, a többiekkel együttműködve, a más értékeket vallókkal közösen lehet kormányozni. Mindenkit be kell és lehet vonni, aki a közös kormányzáshoz szükséges viselkedési elveket – a bizalmat, a szolidaritást és a megegyezésre való készséget - betartani kész. A koalíciók előre tervezett összetétellel akár két évtizedig is együtt kormányozhatnak. A legérdekesebb, hogy erre a típusú megoldásra van sikeres példa: Svájc. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a megoldás segítene Európa nyugati felén elkerülni a történelmi visszarendeződést. De Közép-Európában, és Magyarország számára lényegében ez jelentené a kiutat.

Ám egyelőre még csak ott tartunk, hogy a demokratikus ellenzék klánjainak vezéri álmokat dédelgető alfahímjei közül felállt Botka László és határozottan elindult egy irányba. Most azt várja, hogy a többi párt majd követi. Szerintem nem ez fog történni. Amikor Botka és „klánja” ráébred erre, morgolódnak egy ideig, majd visszaülnek, és várják, ki áll föl legközelebb, vagy a saját klánnak elvonulnak, otthagyva a többieket.

Közben az elmúlt hetekben - a Momentum mellett – újabb versenyzők is jelentkeztek. És ez így fog menni a választásokig. Közben homályban marad, hogy a 21. század bistabil politikai rendszerének csak két egyensúlyi állapota van. Az egyik: az illiberális autokrácia. Ennek hazai megfelelője a megkérdőjelezhetetlen vezér, Orbán Viktor, és az általa irányított, valóban rendszerré vált NER. A másik: a teljes demokratikus ellenzéket egyesítő, egymás iránt szolidáris, a kölcsönös bizalom által összetartott, racionális döntésekre képes és magas szakmai színvonalat képviselő, tartós koalíció kormányzása.

Itt áll tehát drága hazánk súlyos és növekvő problémáival. Az egészségügy, az oktatás, a nyugdíj, a területi és a társadalmi egyenlőtlenség, a csökkenő versenyképesség, az alkotmányos intézményrendszer válságának, a roma népesség leszakadásának - és még hosszan sorolható - gondjai nem oldhatók meg egyetlen kormányzási ciklus alatt. Képzeljük úgy el a hazánk problémáit, mint egy rákbetegséget. Vannak, akik a sebészben bíznak, vannak, akik a kemoterápiára esküsznek, és olyanok is, akik a sugárkezeléstől várják a gyógyulást. Sőt, az is előfordul, hogy valaki a pszichológust preferálja. Ám ezek nem egymást kizáró megoldások. A gyógyulást együtt és összehangolva hozhatják csak el.

Bárki jön is tehát 2018-ban, majd 2022-ben azután 2026-ban, sőt 2030-ban, társadalmunk problémái remélhetően enyhülnek, de velünk maradnak. A feladat: újra neki kell kezdeni a félbeszakadt, sőt visszarendeződött „rendszerváltásnak”, és közben folyamatosan kezelni a súlyos társadalmi betegségeket. De ha ez a feladat, akkor miben bíznak a ma még egymásnak csak üzengető pártok, és vezéreik? És ha állandóan csak az üzengetésig jutnak el, mit remélhetünk mi, magyar polgárok?

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
A felére csökkent a szaúdi olajtermelés a dróntámadások miatt

A felére csökkent a szaúdi olajtermelés a dróntámadások miatt

Erősebb Pista: felfrissült a legdögösebb kis Fiat 500

Erősebb Pista: felfrissült a legdögösebb kis Fiat 500

Nikolics ismét gólt szerzett

Nikolics ismét gólt szerzett

Megosztom, tehát vagyok?

Megosztom, tehát vagyok?

Újabb vihar csap le a Dorian hurrikán által két hete letarolt Bahamákra

Újabb vihar csap le a Dorian hurrikán által két hete letarolt Bahamákra

Pontot sem engedett ellenfelének a New England Patriots

Pontot sem engedett ellenfelének a New England Patriots