Az utóbbi időben elszaporodtak a vadászellenes cikkek és posztok. Pár hete a „Levágatják a rókák fülét, a szarkák lábát” címmel futó cikk nyomán horgadt fel a publikum. Az a hír sem tett jót a vadászat renoméjának, hogy mindössze 25 ezer forintos bírsággal úszta meg egy „vadász”, hogy lelőtte egy kiránduló kutyáját – sokan rögtön a „vadászlobbit” emlegették az enyhe ítélet kapcsán. (A vadászlobbi ugyanaz, mint a buzilobbi, a drogoslobbi vagy a zsidólobbi, csak épp vadásszal.)

Támadnak az ökonácik?

Nemcsak önjelölt állatvédők, de kiművelt emberfők is arról értekeznek, hogy a vadászat barbár gyilkolászás, ami fajok elpusztításához vezet. Visszatérő elem, hogy a vadászok „brutális” módon „végeznek” „áldozataikkal”. Sokkoló képeket láthatunk a terítékekről, ahol a vadászok „vérbe fagyott tetemek” tucatjai fölött fotózkodnak a „mészárlás” után. Egyesek tudni vélik, hogy egész fácántelepeket irtanak ki a vadászok; mások „leleplezik a tényt”, hogy direkt azért tenyésztenek fácánt, hogy aztán lelődözzék őket.

Persze ez valóban előfordul, ahogy egyesek pl. azért nevelnek sertést, hogy leszúrják. A háziasított állatokat főként a húsukért tenyésztjük, és ha elérik a megfelelő testtömeget, megöljük és elfogyasztjuk őket. Naponta jelenhetnének meg „Tömegével mészárolják le a szárnyas állatokat” című sokkoló anyagok, mondjuk egy baromfifeldolgozó üzem rémképeivel, de valahogy mégsem.

Nyilván, vannak a vadászvilágban anomáliák. Ilyen a korrupció, a védett állatok kilövése. Ilyen az a körülmény, hogy lényegesen több vadászengedély és fegyver van forgalomban, mint amennyi a képzett vadász. És követnek el hivatásos vadászok is durva hibákat. De hát a vadászatelleneseket nem a valós problémák érdeklik, hanem a vadászat maga, mint az emberiség szégyene, mint civilizációellenes tevékenység, amit, szerintük, remélhetőleg kinövünk majd, akár a rabszolgaságot vagy a kannibalizmust. A vadász az emberi természet sötét oldalát személyesíti meg, hardcore változatban nem is ember: kétlábú fenevad, akivel szemben ott az aranyos rókakölyök, a fiókáira vigyázó anyamadár, a riadt őzike.

Ugyanitt bukkannak fel sokkoló adatok a kipusztult, pontosabban a vadászok által kiirtott fajokról. És meg is van a párhuzam: a vadászat ökonácizmus, hiszen akik űzik vagy pártolják, alacsonyabbrendűnek ítélnek egyes fajokat a sajátjuknál. (E párhuzam rendszertani nonszensz, de ez a legkisebb baj vele.) Mi, hogy ritkítani kell a dúvadat? Náci! Te mondod meg, ki dúvad és ki nem?! Az ökonáci az emberi fajt magasabb rendűnek tartja a többi élőlénynél, s hát itt a probléma gyökere. Az embernek teljes harmóniában kéne élni természettel, nem pedig „leigáznia”.

Akkor ezt beszéljük meg, jó?

Vadkár vs. emberkár

Két éve írtam, hogy ahol a medvék túlszaporodnak és veszélyt jelentenek a települések lakóira, indokolt volna az állománygyérítés. (Azóta ott tartunk, hogy irtózatos pusztítást végeznek a túlszaporodott medvék Székelyföldön, nemcsak sokak megélhetését, hanem puszta életét is veszélyeztetve, de még mindig nem lehet kilődözni őket, akkora a vadászatellenes hiszti.) Elég az hozzá, hogy a cikkemre válaszul nagykörúti bringások fotókat kezdtek posztolgatni cuki bocsokról („őt is kiirtanád?!”) és kiviláglott, hogy az olyan természetgyűlölők miatt haldoklik a Földanya, mint én vagyok. Az erdő – világosítottak fel azok az ún. zöldek, akik nem töröltek rögtön az ismerőseik közül – nem az ember, hanem az állatok élőhelye. Nem nekik kell visszahúzódni, hanem nekünk. Az úgynevezett vadkár pedig „emberi” (az „emberi”, az negatív jelző!) fantazmagória. Nincs vadkár, és nincs káros állat. Inkább, mondta az egyik elmés ismerősöm, emberkárról beszélhetünk.

Ha valami, ez a kilátástalan antropológiai pesszimizmus az, ami elkeserít.

Az az elbeszélés, melyben az ember a negatív hős, és a természet, ill. az állatvilág, így, ebben a formában ártatlan áldozat, romantikus kamu. Akik ezt hangoztatják, ugyanolyan embermértékű és -központú világban gondolkoznak, mint bármelyikünk. Az ember (minden ember) az állatokhoz képest megkülönböztetett, sőt kiemelt szerepet szán magának, legyen ennek vallási vagy ateista levezetése.

Persze, értelmes és fontos kérdés, hogy az ember jó gazdája-e a természetnek, vagy esztelen kizsákmányolója; de az merőben értelmetlen, hogy jogunk van-e a gazdaszerephez. Akár Isten akaratából, akár az evolúció eredményeképp: tény, hogy az emberi faj uralja a bolygót. Valójában nincsenek olyan szembenálló entitások, hogy „ember vs. természet”. A természetnek része az ember, mégpedig ebben a megkülönböztetett szerepben.

Aztán: az ún. természetben nemcsak béke és harmónia uralkodik. Az élők szakadatlan élet-halál harcot folytatnak: a madarak az égben, a halak a vízben, a vadak az erőben, a gyökerek a föld alatt, a sejtek a szervezetben. Az erősebb, az ügyesebb, a virulensebb győz és életben marad, a gyengébb pedig veszít és elpusztul. Azért vagyunk életben, mert ebben a harcban még nyerésre állunk. Kíméletlenül és hezitálás nélkül elpusztítjuk, ami veszélyeztet minket, legyen az parlagfű, rágcsáló, szúnyog vagy baktérium; meghódoltatjuk és szolgálatunkra kényszerítjük, ami hasznunkra válik, legyen tej- vagy húsadó állat, fű vagy fa.

Igen, vannak káros és hasznos állatok és növények, és hogy melyik melyik, mi döntjük el. Ahogy azt is, melyik állat aranyos és melyik ronda, melyiket kell sajnálni és melyiket nem. A medvebocsokért rajongó zöldek nem emelnek szót a patkánypopuláció fennmaradásért, tán fogalmuk sincs, milyen hatékony irtóbrigádok tartják patkánymentesen a városainkat, rágcsálók millióit pusztítva; és hogy mekkora baj lenne, ha ez nem sikerülne. Amikor végiggurulnak az aszfaltos bringapályán, tudniuk kéne, hogy ennek számos élőlény elpusztítása volt az ára. Amikor magukra csukják az ajtót, tudniuk kéne, hogy a házuk helyén vadon volt egykor, és ahol álomra hajtják a fejüket, néhány száz vagy ezer éve talán pont egy kedves kis rókacsalád lakott.

És tudom, most még többen fognak utálni, de az erdőben kószáló kutya káros állat. Egy felébredt ösztönű kutya nem feltétlenül öl meg egy őzet, vagy bármit, ami mozog, többnyire csak belerág. Nyilván, ha a gazdája felügyelete alatt és közelében van, nem szabad bántani (és a 25 ezres bírság tényleg túl enyhe volt), de ha vadat hajt és nincs ember a közelében, ki kell lőni.

Itt jegyzem meg, a horgász érdekes módon nem szerepel a vérengzők listáján, talán mert halkabban és kevesebb vérrel dolgozik; pedig a horgászokat aztán tényleg kizárólag a zsákmányszerzés ősi ösztöne hajtja. Ja, hogy a hal nem annyira fejlett, mint az őzike? Lehet, de a fejlettség fogalma is „emberi találmány”. Ráadásul nemcsak fejlettség szerint osztályozunk, hiszen a szarvas semmivel sem fejlettebb, mint a szarvasmarha, a medve sem a sertésnél, és a fácán sem a csirkénél. Sokszor csak a szubjektív, romantikus érzéseink szerint rangsorolunk.

Mire jó a vadászat?

A veszélyeztetett fajokért való aggodalom jogos és helyénvaló. Azon tevékenységeket, amelyek – rövid távú anyagi haszon reményében – károsítják a természetes élőhelyeket, vissza kell szorítani. Sok mindent ki kell nőni az ún. nyugati civilizációnak, ha a XXI. századot túl akarja élni, és ezek közt tán a legfontosabb a környezetpusztítás. Mind a józan ész, mind az ép erkölcsi érzék azt diktálja, hogy fenntartható módon éljünk a természet erőforrásaival. Ugyanakkor nagy gonddal kell őrizni az emberlakta terület és a vadon határait, ügyelve az egyensúlyra. Erre valók az ökológia tudományának olyan gyakorlati alkalmazásai, mint a környezetgazdálkodás, azon belül pedig az erdő- és vadgazdálkodás.

A vadgazdálkodást Magyarországon egyetemeken tanítják, hagyományosan magas színvonalon. (Ha csak egyetlen könyvet olvasol el e témában, szerintem ez legyen.) A vadászat célja nem állatok kipusztítása, hanem a biodiverzitás fenntartása. Ugyanis azokon a területeken, ahol viszonylag kicsi az érintetlen környezet, tehát például Európában, a biodiverzitás nem marad fenn magától. Ha valaki tényleg zöld, és védi a környezetet, az nem a hipszter fészbuk-ökológus, hanem a hivatásos vadász. (Vadőrnek is nevezik, nem véletlenül.)

Ha egyes vadfajok túlszaporodnak, az nemcsak azzal jár, hogy súlyos mezőgazdasági károk keletkeznek, hanem azzal is, hogy tönkreteszik a saját élőhelyüket és a többi állatfajét is. A biodiverzitás sem csak annyit jelent, hogy az adott élőhelyen mindegyik honos fajból legyenek példányok, hanem a fajegyensúly is fontos, hogy a táplálkozási háló ne szakadjon ki, illetve hogy az élőhelyek eltartóképessége fennmaradhasson. Ha túl nagy a vadsűrűség, betegségek kezdenek terjedni az állatok közt, növekszik az agresszivitásuk, romlik a kondíciójuk, és megpróbálják elhagyni az élőhelyeiket, de a lakott településeken kívül nincs hová menniük. A vadász ritkítással reagál a túlszaporodásra, máskor viszont, ha egy faj létszáma túlságosan csökken, állománynövelő gazdálkodást folytat. (Diszklémer: én nem vadászom, csak régóta foglalkoztat a téma és van róla véleményem.)

Én meg a rókavadász

Tudom, arra a kérdésre nem válaszoltam, hogy miért nem az ember takarodik ki Európából és úgy általában mindenhonnan, ahol szabadon burjánozhatna a természet, meg hogy minek eszünk húst (na jó, erre válaszolok: mert az ember mindenevő faj, azért), meg miért használunk bőrt és csontot, miért vágunk fát, miért nyírunk füvet és minek építünk városokat. Rossz kérdésekre nincsenek jó válaszok. Amúgy tényleg szépek az állatok, nemesek és aranyosak, de ez is csak a fejünkben van így, az emberen kívüli természetben ilyen fogalmak nem léteznek, ott nincsenek is fogalmak, erkölcs sincs, és semmi, amire az ember nélküli természet hívei hivatkozni szoktak.

Viszonylag sokáig, több mint nyolc évet laktam erdőben. Úgy értem, igazi erdőben. Kígyó élt a padláson, ha kinyitottam a dolgozókuckóm ajtaját, szétugráltak az őzek, az ablakból figyeltem a gyerekeimmel az udvaron átmasírozó vaddisznócsaládot (rendesen szétbarmolták a drótkerítést), a rókát el kellett zavarnom a teraszról, hogy ne egye meg a kutyakaját. Az én szívemet is meg tudja dobogtatni a Vuk; a történetben, hát persze, a rókákkal vagyok, és haragszom a lúzer-gonosz simabőrűre. De én is simabőrű vagyok, te is, kedves olvasó, és Fekete István is az volt. Fekete nem vadászellenes pamfletnek, inkább társadalomkritikának szánta a Vukot, hiszen – a magyar vadászkultúra egyik nagy alakjaként – egész életében villámló bottal járta az erdőt.

Rókát is ejtett, sokat. De ezt már csak úgy mesélem, ráadásként.