A vád gyanúja: ki úszhatja meg az előzetest?

Kokainozott, a megengedettnél jóval gyorsabban hajtott, két ember halálát okozta, ráadásul volt már büntetve is – a Dózsa György úti gázoló mégis megúszta a letartóztatást. Külföldi kiruccanás, és nem mellesleg egy újabb közlekedési kihágás után házi őrizetbe került, a lábára pár napja – hetekkel a gázolása után – elektronikus nyomkövetőt kapott. Nehezen érthető, hogy mennyiben lenne veszélyesebb a társadalomra az az érettségi előtt álló fiú, aki a vád szerint egy pólót vett el – erőszak nélkül – az egyik ismerősétől. Márpedig ő több mint egy évet ült előzetesben, mert bár az ügyében néhány hónap alatt befejeződött a nyomozás, az ítéletre várni kellett. Azzal az indoklással zárták rács mögé, hogy „kedvezőtlenek voltak a személyi körülményei”. Ilyen indoklást azonban a jogszabályok nem is ismernek.

Az előzetes letartóztatások magyar gyakorlata bővelkedik az abszurditásokban. Majdnem egy hónapot kellett előzetesben töltenie például annak a nyíregyházi fiatalembernek, aki néhány éve egy parázs hangulatú focirangadó után segédkezett az ellenfél egyik szurkolója sáljának elvételében. Az akkor érettségire készülő fiatalembert a szökés vagy elrejtőzés veszélyére hivatkozva csukták le. Hasonló indokkal, autólopás gyanúja miatt fél évig ült előzetesben egy családfő is, aki amúgy rendezett körülmények között élt, munkahelye is volt, és a nyomozó hatósággal is együttműködött.

Előzetes letartóztatásba vett drogkereskedő. Eleve elrendelés?

MTI / Mihádák Zoltán

Egy gyanúsítottat ma akár három évig is fogva lehet tartani ítélet nélkül. Vagyis az előzetes gyakran „előrehozott büntetésként” szolgál. Emiatt olyanok is bűnhődnek, akikről később kiderül, hogy ártatlanok. Vas megyében például mindenki rács mögé került, akinek a letartóztatását az ügyészség kezdeményezte – derül ki a legutóbbi (2015-ös) ügyészségi statisztikákból. Országosan az ügyészi indítványok 88 százalékát mindig elfogadták a bíróságok (a fővárosban már „csak” 81 százalék az arány).

Az előzetesbe vétel feltételei elvben szigorúak: csakis szabadságvesztéssel büntethető cselekménynél lehetne elrendelni, akkor, ha a terhelt szökésétől, elrejtőzésétől kellene tartani, vagy ha okkal feltételezhető, hogy befolyásolná a tanúkat, bizonyítékok megsemmisítésével veszélyeztetné a büntetőeljárást, netán újabb bűncselekményeket követhetne el. Ma nagyobb eséllyel kerülheti el a rácsokat az, aki gyorsan beismerő vallomást tesz, miközben az előzetes nem lehetne nyomásgyakorlási eszköz, nem arra való – hangsúlyozzák jogvédők.

Előzetesben lenni gyakran még annál is rosszabb, mint a legszigorúbb, fegyház fokozatú körletben. Igaz, a saját ruhájukban, de a nap 24 órájából 23-at a rácsok mögött, semmittevéssel töltenek. Van, hogy tizenhatan zsúfolódnak össze egyetlen zárkában úgy, hogy az ágyak között csak oldalazva lehet közlekedni. A vécé pedig a sarokban van, függönnyel elválasztva. Mivel ők elvben „csak átmeneti lakók”, semmilyen programot nem szerveznek számukra, munkát sem kapnak.

A családjukkal is nehezebben tarthatják a kapcsolatot, mivel „figyelemmel kell lenni a folyamatban lévő nyomozás érdekeire” is. A beszélőn amúgy is csak plexifalon keresztül társaloghatnak szeretteikkel. „Ha nem akarnának folyton becsempészni tiltott tárgyakat a rokonok, akkor erre nem lenne szükség” – fogalmazott Orosz Zoltán, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának szóvivője. Ilyen körülmények között nagyon nem mindegy, ki kerül előzetesbe, és kinél alkalmazzák az enyhébb kényszerintézkedéseket, például a házi őrizetet.

Azt, hogy az előzetes letartóztatások gyakorlata jogsértő, már több ügyben is kimondta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ehhez a magyar gyakorlat bőven ad muníciót. Visszatérő kifogás például, hogy bár az egyéni körülmények vizsgálatát törvény írja elő, a letartóztatásról szóló bírói döntések gyakran túl általánosak, és megelégednek azzal a nem túl egyedi indoklással, hogy a cselekmény várható büntetése megalapozza a szökés veszélyét.

Bilincsben. Nyomkövetővel kevesebb a szökés

Fülöp Máté

Hiába a törvényi előírás, hogy a nyomozásoknál előre kellene venni a fogvatartottak ügyeit, a tapasztalat az, hogy a nyomozó szervek sokszor éppen ezekben az esetekben végzik lassabban a dolgukat, hiszen a fogvatartott „már nem megy sehova”. Erre az időhúzásra olykor még a bírák is rátesznek egy lapáttal: a letartóztatás elrendelését, meghosszabbítását felülvizsgáló másodfokú bíróság például nincs határidőhöz kötve, így előfordul, hogy három hónapos hosszabbítás ellen benyújtott fellebbezésről csak két hónap után dönt.

A Magyar Helsinki Bizottság vizsgálatai szerint az is probléma, hogy a bíróságok például a szökés veszélyének esélyét gyakran kizárólag a várható büntetés mértékére alapozzák, a bűnismétlés veszélyét pedig olykor egyedül a terhelt rendszeres jövedelmének hiányára. Csakhogy mindkettő ellentétes a tapasztalatokkal, az igazságérzettel és a strasbourgi bíróság gyakorlatával. Visszatérő probléma az is, hogy a bírói döntések indoklásai sematikusak, nem veszik figyelembe az egyéni körülményeket.

A kritikák egy részét most a Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának vizsgálata is megerősítette. Aggályos bírói gyakorlat – mégis gyakran előfordul –, amikor az előzetes letartóztatást elrendelő határozatok szövege nem más, mint az ügyészi indítvány szó szerinti átvétele. „A több száz átvizsgált határozat közel felében az indoklás nem érte el az egy oldalt, és az is sematikus volt; a másodfokú határozatokban pedig az indoklás a fellebbezés ismertetésével és a jogszabály leírásával együtt is csak pár soros volt” – áll az elemzésben. Ráadásul a bíróságok gyakran tényként állapították meg a letartóztatásról szóló döntésben, hogy a „terhelt elkövette a cselekményt” – miközben ezt csak per végén, ítéletben mondhatnák ki.

Az ügyek egy részében megoldást jelenthetne, ha a vádlottak – az előzetes letartóztatás helyett – elektronikus nyomkövető használatával házi őrizetben várnák ki a jogerős ítéletet. Ezzel sokat spórolhatna is az állam, ha ugyanis csak a bűnismétlés veszélye indokolja az előzetest, akkor a drága fogva tartás automatikusan kiváltható lehetne a házi őrizettel, illetve a nyomkövetővel. Ráadásul az indokolatlan fogva tartásért sem kellene utólag kártérítést fizetni. Jelenleg azonban csupán 493 házi őrizetes van Magyarországon, közülük 362-en elektronikus lábbilincset is viselnek. Az óvadék is lehetne megoldás, de ezt kevesen kérvényezik, így a bíróságok 2003 óta alig ezer esetben alkalmaztak óvadékfizettetést, annak ellenére, hogy az még a nehézsúlyúakat is visszatartja a szökéstől.

Már a Kúria is sürgeti az elmozdulást az enyhébb kényszerintézkedések felé. Arra hivatkozik, hogy számos esetben már „csak” a műszaki feltételek hiányoznak a szükséges technikai eszközök működtetéséhez, miközben a törvényi lehetőség már 2013 óta adott. A gyakorlat amúgy igazolja, hogy nyomkövetővel nem próbálnak szökni az érintettek. Az utóbbi években többen megkísérelték ugyan leszedni a lábukról az elektronikus bilincset, ez csak 15 embernek sikerült, és a többségüket szökés közben elkapták.