Hadd reagáljak röviden Hont András vitaindítónak szánt cikkére, amit annál is könnyebb lelkiismerettel teszek, hogy – Honttal összhangban – már a 2014-es országgyűlési választásokkal kapcsolatban is a bojkottot tartottam volna az erkölcsileg és politikailag legalkalmasabb reakciónak. Hanem ami akkor nem történt meg, az ma sem fog, sőt ma jóval kisebb eséllyel fog. Nemcsak a hátralévő idő szűkössége miatt, hanem mert amit akkor írtam – hogy ti. az ellenzék számára a helyzet teljesen más kérdést vetett fel, nevezetesen, hogy "jó az nekünk, ha teljesen szembemegyünk a korrupt, központosított rezsimmel, és élére állunk egy jogállami, nota bene plebejus-demokratikus mozgalomnak, amelynek a győzelme az állam radikálisan új felfogását és a politikai establishment teljes kicserélődését, és mellesleg a saját bukásunkat hozhatja el?" – már rég nem áll a mai helyzetre. Ma már nem vethető fel komolyan, hogy az ellenzék bárminek az élére állhatna, nemhogy egy plebejus-demokratikus mozgalomnak, hiszen túl hosszú ideig volt része a rendszernek ahhoz, hogy ne pőre pártérdeknek tűnjék a vele való szembefordulás. Röviden, eleve problémás lenne a bojkott – a rendszer ellen vezetett politikai támadás -- legitimitása.

Az a tény, hogy az ellenzék (vagy a túlnyomó része) mára idejutott, a legfontosabb jellemzőjét tekintve egy platformra helyezi őt a Fidesszel. Ez a politikai erkölcs hiányáé, értve ezalatt az értékrendszert, amely reflexé tenné a demokráciatiprással szembeni – értelemszerűen azonnali és megfelelő – választ. Az ellenzéknek nincsen politikai erkölcse (úgy, mint ahogy pl. a liberális demokráciának van erkölcse) és ettől kezdve részletkérdés, hogy amije van, az miért nem veheti fel a versenyt a Fidesz gátlástalanságával. Ami a legutóbb Szél Bernadett-tel történt, hogy ti. parlamenti képviselő és bizottsági tag volta ellenére kitiltják a Soros-ügyek tárgyalásáról, mert „a véleménye ellenkezik a magyar érdekkel”, olyan egyértelmű reakciót kellett volna hogy kiváltson a magukra valamit is adó – a „demokratikus” jelzőt nem mellesleg úton-útfélen magukra applikáló – ellenzéki aktorokból, hogy annak a híre az utolsó zsákfaluba is eljusson. De nem. Természetesen semmi ilyesmi nem történt, ami bőven alátámasztja, amit az erkölcs hiányáról mondok.

Márpedig ha nincs közös éthosz, politikai erkölcs és politikai reflexek, akkor az a kollektív cselekvési probléma, amit a választási bojkott jelent, megoldhatatlan marad, nincs mire alapozni a szereplők közötti bizalmat és érdekazonosságot, ha egyébként – mint esetünkben – ezek nem adottak. Továbbmenve, a politikai erkölcsön túl valójában az akarat is hiányzik ahhoz, hogy a helyzetet magát is ilyen cselekvési problémaként fogják fel, azaz az ellenzéki pártok – elsősorban a DK és az LMP, de talán az MSZP is – távol vannak attól, hogy kedvezőtlennek értékeljék az ellenzék egészének helyzetét. Más szóval, nem akarnak annyira kormányt váltani, mint amennyire akarnak egymás kárára erősödni.

Mindent összevetve tehát Hont Andrásnak teljesen igaza van, amikor n+1-edszer elővezeti mindazokat a bűnöket, amiket Orbán és csatlósai elkövettek a demokráciával szemben egészen a Számvevőszék legutóbbi leplezetlenül diktatórikus felhasználásáig, de éppen a lényeggel nem foglalkozik: a bojkott praktikus oldalával, amely olyannyira lyukas, hiányos, sőt nincs, hogy az magát a probléma felvetését is – hogy legyen-e bojkott – húzza keresztbe.

Lehet megannyi észszerű érv a bojkott mellett, ha a politikai érvek – amelyek jellemzően a hatalom és nem az észszerűség köré rendeződnek -- gyengék. Márpedig az előbbi gondolatmenet azt mutatja: gyengék. Összefoglalva: bojkottban megegyezni és végigvinni nem kívánna kisebb összehangoltságot (közös értékrendet, megtalált érdekközöséget, konvergens akaratokat), mint a közös listát (vagy legfeljebb kettőt) és az összehangolt jelöltállítást átültetni a gyakorlatba. És meghiúsulni is ugyanazon okokból fognak. Ennek ellenére Hont írása értékes és szép – a demokráciánk sírfeliratai között ott a helye.