Most megint elkezdik a bontást, mi önkényesek vagyunk, nem tudjuk, hogy meddig maradhatunk

– mondja idegesen egy idősebb asszony a szegedi Cserepes soron. Egy pillanat alatt összefutnak többen, és kétségbeesetten magyarázzák: hiába van már rendes munkájuk, a keresetük így sem elég arra, hogy albérletet fizessenek, de még arra sem, hogy elérjék a szociális bérlakásra feljogosító egy főre eső jövedelemminimumot.

Tulajdon, bérlet, jogcím nélküliség

A telep még az ötvenes években épült, akkor a téglagyári munkások lakták, később főként mélyszegénységben élő családok ragadtak itt. Az önkormányzat tulajdonában levő tizenhat épületben levő négy-négy lakás egy részét megvásárolták időközben a lakók, a többi maradt bérlemény.

Tíz évvel ezelőtt készített a város egy antiszegregációs tervet, amelyben ennek a telepnek a felszámolását is vállalta. Lényegében tavaly kezdték el a bontást, mivel korábban főként azokkal nem tudtak megegyezni, akik tulajdonosok voltak, ők kevesellték azt a két-három millió forintot, amit az önkormányzat fizetett volna a lakásaikért. Tavaly egyenként próbáltak velük megállapodni, így akadt is olyan család, amelyik ki tudott alkudni akkora összeget, hogy azért egy kisebb házat tudtak vásárolni Szegedtől negyven kilométerre egy faluban. A bérlők egy részével is sikerült megállapodni, ők cserelakást kaptak. Most éppen Petrovicsék költöznek hamarosan, nekik 140 ezer forintot kell fizetniük a minőségi cseréért.

A tizenhat ingatlanban 64 lakás volt, ebből 17 magántulajdonú, 16 pedig bérlemény. Tehát a lakások felében élnek hivatalosan, a többiben jogcím nélküliek vagy önkényes lakásfoglalók, ez utóbbiak nem is szerepelnek semmiféle nyilvántartásban. Az épületek bontását tavaly kezdték, úgy tudjuk, hogy még ebben a hónapban folytatódik a telep fokozatos felszámolása.

A nyíradonyi csapda

„Már nem közmunkában vagyok, hanem kijárok Csengelére, a vágóhídra takarítani, jönnek értünk, visznek ki kisbusszal” – magyarázza az egyik idősebb nő. Egy férfi pedig sofőrként dolgozik, persze ő sem keres túl sokat, de jószerivel már nincs is közöttük olyan, aki a közfoglalkoztatásban elérhető ötvenezer forintból élne. A családokban azonban sok az idős és a gyerek, így az egy főre eső jövedelmük így is alig éri el a 20-30 ezer forintot.

„Én már adtam volna be szociális bérlakásra papírt, de mondták, hogy nem vagyok rá jogosult”

– ezt egy fiatal nő mondja, aki később úgy is próbálkozott, hogy az édesanyjával együtt adta volna be az igénylést, de az sem sikerült.

Sokan itt élnek már vagy harminc-negyven éve Szegeden, többen úgy kerültek önkényes státuszba, hogy még a kétezres évek közepén egy program keretében elköltöztették őket más településekre, de visszaszivárogtak, itt húzták meg magukat a Cserepes soron. Most pedig attól tartanak, hogy megint nem lesz hová menniük. A jövedelmük az éhenhaláshoz sok, de ahhoz pokolian kevés, hogy a lakhatásukat megoldják.

A nyíradonyiakhoz hasonló csapdában vergődnek, hiszen ahogy az ottaniakat, előbb-utóbb őket is levágják majd a „hálózatról”. A nyíradonyi üggyel kapcsolatban a szocialista Kunhalmi Ágnes azt kérte a polgármestertől, hogy adjon közmunkát az érintetteknek, hogy azok legalább részletekben törleszthessék a vízmű felé az adósságukat. Más kérdés, hogy a közmunkában kapható bér erre nemigen lenne elegendő. Nyíradonyban közben - minden bizonnyal a nyilvánosság nyomásának is köszönhetően - visszakapcsolták a vízhálózatra az érintett háztartásokat, még azt is megígérték a családoknak, hogy használhatják a közmosodát, de a döntés szociális megfontolások alapjámn született, az alapprobléma, a tartozások ügye megoldatlan.

Visszatérve a szegedi példához, itt az egyik hétfős családban van egy rokkantnyugdíjas nagyszülő, egy nyolcvanezret kereső, meg befolyik a három gyerek utáni családi pótlék, és ebből élnek heten. Ha befizetnék a lakbért, a rezsit, akkor nagyjából egy hónapban fejenként 17 ezer forintot költhetnének el. A szegedi Cserepes soron most vagy nyolcvanan rettegnek attól, hogy elveszik rövidesen a fejük fölül a tetőt. Ehhez hasonló telep van még Dorozsmán is, az ottaniaknak még a Szeged-csanádi Egyházmegye püspöke ígért lakóparkot néhány évvel ezzelőtt, aztán az is a feledésbe merült. De vajon ki lehet-e keveredni ebből a csapdából?

A leginkább rászorulókhoz nemigen jut el a segítség

Legutóbb az Abcúg írt arról, hogy szinte észrevétlenül tűnnek el a pénzek, amelyeket a mélyszegénység felszámolása címén elköltöttek, de a magyarnarancs.hu is foglalkozott ezzel. Hiába megy el a pénz a közösségi házakra, játszóterekre, programokra, ha ezekkel a legrászorultabbak rendszerint nem kerülnek kapcsolatba. Héderné Berta Edina, aki tavaly óta a Szegedi Tudományegyetem Egészségügyi és Szociális Képzési Kar dékánja, még évekkel ezelőtt írt egy értekezést, amelyben a szociális intézményrendszerben végzett munkát elemezte. Berta Edina feltevése az volt, hogy "a segítő szakemberek minőségileg eltérő szolgáltatást nyújtanak a roma igénybevevőknek, a többségi segítők, az ismert társadalmi távolság okán, kevésbé törekednek a roma ügyfelekkel való munka során az intenzívebb bevonódást igénylő kapcsolatok kialakítására. Következésképpen a társadalmi távolságok, s az azokat konzerváló sztereotípiák mozdulatlanok maradnak.”

A szakember Csongrád megyében vizsgálta a 2009-2010 közötti időszak eseteit, ezek nyomán jutott arra a megállapításra, hogy a roma családoknál alkalmazott „terápiák” jóval rövidebb ideig tartanak, az ezekben nyújtott segítség inkább bürokratikus jellegű. Ez hívja a szakirodalom úgynevezett „puha rasszizmusnak”, amely az elmúlt években sem tűnhetett el.

A mélyszegénység, a szegregáció elleni fellépés területén pozitív példaként állítható néhány, a leghátrányosabb helyzetűeket nem csak átmenetileg, hanem hosszú távon segítő kezdeményezés, így az Igazgyöngy Alapítvány munkája Berettyóújfalu környékén.