Hont András: Álmainkban Európa visszainteget

Akkor rögzítsük! A most vasárnapi európai parlamenti választás nem védi és nem támadja meg a keresztény kultúrát, alig befolyásolja az unió bevándorláspolitikáját, és nem, még elsöprő ellenzéki siker esetén sem dönti meg az Orbán-kormányt. A magyar választók túlnyomó többsége tehát otthon is maradhat, mivel úgy értesült, hogy ezek a kérdések állnak a hétvégi voksolás középpontjában. Én mégsem javasolnám, hogy ezt tegyék.

Pontosabban, aki a keresztény kultúrát szavazatokkal akarja védeni, az mégiscsak otthon maradhat, mert engem nem zavar, ha valaki éjt nappallá téve védi a keresztény kultúrát, mindaddig, amíg a négy fal között csinálja. Ugyanis rögzítsük azt is, hogy a kereszténység nem kultúra, hanem vallás, amelyhez a legkülönfélébb kulturális jegyek társulnak. (Szemben mondjuk az iszlám civilizációval, amely kifejezés szintén pontatlan, de legalább korban és térben meghatározott stílust, életmódot és produktumokat értünk rajta.) Amennyiben léteznének Magyarországon valódi keresztény egyházak, úgy már rég sikítva tiltakoznának az ellen, hogy jelentős politikai erők a megváltás egyetemességét holmi civilizációs cafrangokkal, hétköznapi szokásokkal és művészeti teljesítményekkel azonosítsák.

De nem léteznek, keresztények sem nagyon, csak keresztényvédők, akik tömött sorokban fognak szavazni a krisztusi tanokat mélyen megvető kormánypártokra. Ez a jelenség azonban nem oka, hanem magyarázata a Fidesz–KDNP újbóli választási győzelmének. A politikusok és az elemzők jövő hétfőn a propaganda, a felszított idegenellenesség hatékonyságáról fognak értekezni.

Pedig a helyzet ennél jóval egyszerűbb. A Fidesz azért nyer újból és újból, mert Lőrincé az ország, Orbáné a hatalom, a dicsőség meg jelen állás szerint Kubatov Gáboré és a Fradié, de csak addig, amíg nem találkozik egy albán vagy feröeri csapattal a BL előselejtezőjében. Az alávetettségek olyan hálózata épült ki, amelyen a demokratikusnak álcázott színjátékok változtatni nem tudnak. Kíváncsi lennék, ha a Fidesz kétharmaddal beleírná az alkotmányba, hogy mindig és minden körülmények között ő marad hatalmon, a választás győztese meg kap egy kakaós csigát, arra az ellenzék miként reagálna.

Valószínűleg ugyanúgy, ahogy eddig: álmában diktatúrázna egy picit, majd reggel morcos fejjel készülne a következő megméretésre, mondván, a diktatúrát választáson kell leváltani. De miket is beszélek! Már most is ez a helyzet, hiszen a Fidesz tulajdonképpen belevéste az alkotmányba a költségvetési tanácstól az MMA-ig, hogy övé a hatalom, akármi történik is. Mínusz kakaós csiga, mert azt is Lőrinc kapja, ha véletlenül közbeszerzésen vagy választáson nem ők futnának be győztesként.

Ám ilyen nem fog előfordulni, mert Orbán Viktornak szüksége van a látszatra. Föl kell mutatnia, hogy Európa ellen (valójában a lopott holmi megőrzéséért) folytatott harcában a magyarok mellette állnak. Az ellenzék meg készségesen segít neki. Leginkább azzal, hogy azt hazudja magának és híveinek, hogy érdemi hatással bír a belpolitikára. Így mindig legitimálja a rendszert, a menetrendszerű zakót követően meg mormog valami olyat, hogy három országgyűlési, három európai parlamenti és (a közelgő őszit is beleszámítva) négy önkormányzati választás eredményéből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.

Semmi többet nem várnék el, mint hogy kimondják: jelenlegi erejük, fölkészültségük, valóságismeretük nem alkalmas gátat vetni az önkénynek. Ebből legalább ki lehet indulni, látható, mi a feladat. Hazugságra építkezni nem lehet. Az igazság viszont az, hogy az ellenzék ma rosszabb állapotban van, mint bármikor a NER során. Nemhogy más osztályban játszik, mint a Fidesz, de más sportágban. Az utóbbi súlylökésben indul, az előbbi kislabdadobásban.

Elég tipikus reakció erre a helyzetre, hogy az ellenzéki érzelműeket igyekeznek nagyobb erőfeszítésre bírni. Volt olyan politikus, aki közösségi oldalán azt üzente a „károgóknak” (ideértve az „ellenzéki újságírókat is”), hogy üljenek be szavazatokat számolni. Először is: a kritikusok egy része éppen azt károgja, hogy nincs sok értelme a választásnak. Másodszor: ez mégiscsak az ő állásaikról szól, lesz szíves befáradni hírt szerkeszteni, utána beszélünk. Harmadszor pedig: ezek az üzenetek elterelik a figyelmet a valóságról. Az ellenzék sorsa nem az egymást követő választásokon múlik, a Fidesz hatalma nem azoktól fog megrendülni, a valódi csalást meg nem a szavazóhelyiségekben követik el, hanem azokon kívül, a mindennapokban.

A választás mégsem tét nélküli. Az a kérdés, hogy most, amikor Orbán Viktor beinteni készül Európának, valamennyi magyar (vagy legalábbis jelentős többsége) nevében teheti-e. Van kellő választék ahhoz a szavazólapon, hogy az egyikre leadott szavazattal kifejezzük: élnek itt mások is, akiket ez a politika nem képvisel. Az a feladat, hogy kifelé ezt megmutassuk, befelé pedig ezt a másik országot, a még el nem lőrincesített részt úgy-ahogy megőrizzük. Nekünk, betűvetőknek sem az a dolgunk, hogy szavazatot számoljunk, hanem hogy a józan észt és az őszinte érzelmeket, a szenvedélyt és a tárgyilagosságot, a humort és az emelkedettséget a NER utáni időre átmentsük. Hogy az mikor jön el, nem rajtunk múlik, hanem azon, hogy az unió és kulcsállama, Németország mikor int vissza Orbánnak.

HONT ANDRÁS

a HVG munkatársa