„Az elmúlt hónapok nem azt tanították meg nekünk, hogy az Egyesült Államok új világrendet alakít ki, hanem azt, hogy Oroszország gyengül, Kína óvatosan kezeli az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatát, és hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi struktúra, bár összetettebb, lényegében megmaradt. Ez egy egypólusú világ” – ezzel a konklúzióval zárja legfrissebb elemzését George Friedman magyar származású, nemzetközileg elismert amerikai geopolitikai stratéga.

Friedman, aki világszerte számos katonai és kormányzati szerv munkáját támogatta tanácsadóként, 1996 és 2015 között az általa alapított Stratfor magánhírszerző cég és geopolitikai agytröszt elnöke volt, jelenleg pedig a szintén általa alapított Geopolitical Futures elemzőportált irányítja. Műveit több mint húsz nyelvre fordították le, ráadásul Friedman Orbán Viktor egyik kedvelt geopolitikai elemzője. Olyannyira, hogy idén nyáron a miniszterelnök a hivatalában, a Karmelita kolostorban látta őt vendégül. Az elemző ekkoriban a Vihar a csönd előtt című új könyvét mutatta be, amely Magyarországon az kormányzathoz közel álló MCC Press gondozásában jelent meg. Friedman könyvére Orbán a tusnádfürdői beszédében is hivatkozott, amikor arról beszélt, hogy 2030-ra tetőzik „egy nagyon komoly válság az Egyesült Államokban”. Friedmant egyébként kifejezetten szereti a jobboldali sajtó, de ez kölcsönös, mivel ő is nagyon pozitívan szokott nyilatkozni Orbánról. 2020 novemberében például a Hír Tv-nek adott interjújában azt fejtegette, hogy „Orbán Viktor Európa képviselője, ő képviseli Európa demokratikus alapelveit, amit a többi ország nem szeret”.

George Friedman a Bankárok 79. éves kongresszusán 2016. március 11-én

AFP / Pedro Pardo

Éppen ezért figyelemreméltó, hogy hónapokkal az orosz–ukrán háború kirobbanása után Friedman egyáltalán nem osztja a magyar miniszterelnök által oly sokat hangoztatott álláspontot, miszerint új világrend lenne kialakulóban. Éppen ellenkezőleg, Friedman legfrissebb elemzésében azt állítja: az elmúlt hónapok azt tanították meg a világgal, hogy egypólusú maradt a világ, annak vezető ereje továbbra is az Egyesült Államok.

Friedman szerint Vlagyimir Putyin egyszerűen félreértette Amerikát. „Oroszország konkrétan félreértette az amerikai finomkodást. Az Egyesült Államok nem vetett be jelentős katonai erőt Oroszország előrenyomulásának megakadályozására, és nem is engedte át Ukrajna egy részét sem. Az Egyesült Államok felismerte azt a fenyegetést, amelyet Oroszország jelent a NATO határán – ami egy új hidegháború –, és jobban megértette Ukrajnát, mint Oroszország. Ezért hatalmas mennyiségű fegyvert küldött Ukrajnába, amelyek erejével és kifinomultságával nem lehetett felvenni a versenyt” – írja a geopolitikai elemző.

FGM-148 Javelin amerikai hordozható páncéltörő rakéták, amelyeket az USA katonai támogatás keretében bocsátott Ukrajna rendelkezésére

AFP / Sergei Supinsky

Elemzésében Friedman azt írja, hogy Moszkva nem érti az Egyesült Államok és Európa kapcsolatát sem. Az európaiak korábban valóban panaszkodtak arra, hogy Washington felhagyott európai kötelezettségvállalásaival. Békeidőben az USA elcivakodott Európával kereskedelmi szabályozáson és az orosz energiafüggőségen, de amikor kitört a háború, Európa és Amerika kapcsolata villámgyorsan megváltozott. Németország például többre értékelte az amerikai biztonsági garanciákat, mint az orosz energiahordozókat, mondja Friedman, szerinte Putyin ledöbbent, amikor látta, hogy a németek az amerikaiak mellé álltak. Az európaiak ugyanis igazán nem bíztak meg az oroszokban az elemző szerint. Putyinból pedig hiányzott annak a kifinomult megértése, hogy különböző típusú hatalmak vannak, és nem volt képes megérteni azt a „bizonytalannak tűnő hatalmat”, amit az Egyesült Államok sugárzott magából.

Friedman értékelése szerint a legnagyobb hiba, amit Putyin elkövetett, nem Európa, hanem az Egyesült Államok és Kína kapcsolatát érinti. Miközben ugyanis Moszkva sem ártani, sem segíteni nem tudott Kínának, az Egyesült Államok mindkettőt megteheti: segíthet a beruházások növelésével és több áru vásárlásával, és árthat, ha megakadályozza például bizonyos mikrochipek eladását. Kína azt hitte, hogy Amerika nélkül is talpra tud állni, és hogy Washingtont tengeri és más haderővel meg lehet félemlíteni, de rá kellett jönnie, hogy azok a Tajvan és más területek körüli fenyegetésekkel csupán azt éri el, hogy még több hajóval és fegyverrel készülnek szembeszállni vele – véli Friedman, aki szerint az orosz–kínai szövetség hasznavehetetlensége akkor bizonyosodott be, amikor kiderült, hogy az Egyesült Államok katonai választ tud adni Ukrajnában és vele egy időben a Dél-kínai-tengeren is.

Az elemző szerint Kína jobban tisztában volt az amerikai képességekkel, mint Oroszország. Ezt az állítását alátámasztva Friedman idézte a Kínai Kommunista Párt 20. Nemzeti Kongresszusa szóvivőjének a nyilatkozatát, miszerint a „Kína és az USA közötti közös érdekek messze felülmúlják a különbségeket, és a szilárd és stabil kínai–amerikai kapcsolat a két nép közös érdekeit szolgálja”. Friedman szerint eddig azt szoktuk meg, hogy Kína fenyegetéseket intéz az Egyesült Államokhoz, most viszont Peking keresi a módját annak, hogyan alkalmazkodhatna Washingtonhoz.

Joe Biden amerikai elnök Hszi Csin-ping kínai elnökkel találkozik egy virtuális csúcstalálkozón 2021. november 15-én

AFP / Mandel Ngan

„Az amerikai hatalom nem abszolút, és túlszárnyalható. De kellően mozgékony ahhoz, hogy egymást követő cselekvéseket vigyen végbe akkor, amikor az egyidejű cselekvés lehetetlen. Egyszerűen fogalmazva, az Egyesült Államok a világ legerősebb gazdasági és katonai ereje – ha úgy dönt, hogy cselekszik. A tétlenséget a Putyinhoz hasonló emberek gyengeségnek tudják be. Az Egyesült Államok megtanulta, hogy a benne rejlő erővel van ideje reagálni” – írja elemzésében Friedman.

A geopolitikai stratéga szerint az amerikai közvélemény gyakran gyengének és rosszul irányítottnak látja az Egyesült Államokat. „Hajlamosak Joe Bident, Donald Trumpot, Barack Obamát, Bill Clintont és George W. Busht bűnözőnek vagy idiótának, esetleg mindkettőnek bélyegezni. Ugyanezekkel a vádakkal illették Andrew Jacksont, Abraham Lincolnt és Franklin Rooseveltet is. A főparancsnokok iránti megvetés előfeltétel, hogy megelőzzük a zsarnokságot, még ha ennek megvannak a maga hátrányai is. A második világháborúban való amerikai részvételt ellenző America First mozgalom akadályozta Roosevelt döntési képességét. Közvetlen hatással volt Pearl Harborra, és az USA számára fájdalmasan belekeverte a japánokat a háborúba, ami természetesen katasztrófával végződött számukra” – írta Friedman, aki szerint csak a hatalmas erejű nemzetek engedhetik meg maguknak a megvetést, azt, hogy alá legyenek becsülve. Friedman következtetése az, hogy a világ egypólusú maradt.

Friedman helyzetértékelése azért is figyelemreméltó, mert szöges ellentétben áll azzal, amit Orbán képvisel és ami magyar jobboldali agytrösztöknél dominál. Az ő nézeteik szerint az EU gazdasági és az Egyesült Államok politikai válságával párhuzamosan a globális politika erőtere folyamatosan változik, új csomópontok és érdekszövetségek alakulásával többpólusúvá vált a világ. Azok, akik ezt a nézetet képviselik, rendszerint a 2009 óta működő BRICS nevű szövetségre utalnak, amely öt nagy, nem nyugati államot, Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és a 2010-ben hozzájuk csatlakozó Dél-Afrikát tömöríti. Az ukrajnai háború kitörése előtt a BRICS az orosz–kínai geopolitikai szövetségnek volt amolyan gazdasági fedőszervezete.

Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping tárgyal a BRICS-csoport 11. csúcstalálkozójának első napján 2019. november 13-án

MTI / EPA / Szputnyik / Ramil Szitdikov

Orbán külpolitikai stratégiája jól láthatóan azzal számol, hogy a nyugati, amerikai hegemóniát előbb-utóbb ellensúlyozza majd a BRICS, a világrend pedig többpólusú lesz. Orbán víziójában valószínűsíthetően az szerepel, hogy a többpólusú világrendben az olyan kisebb országoknak, mint Magyarország, sokkal nagyobb politikai és gazdasági mozgástere lenne, mint most. Kérdés, hogy kinek a helyzetértékelése áll közelebb a valósághoz: Orbáné, aki szerint Ukrajna nem nyerheti meg ezt a háborút és Oroszországnak gazdaságilag nem fájnak a nyugati szankciók, vagy Friedmané, aki az elemzésében gyakorlatilag leírta az oroszokat és azon az állásponton van, hogy Kína inkább együttműködne, mintsem konfrontálódna az Egyesült Államokkal.