Foci az, amit huszonketten játszanak, és mindig a németek nyernek; magyarországi választás pedig az, amelyen akárhány párt akármilyen összeállításban indul, mindig a Fidesz győz.

Orbán a negyedik kétharmados győzelmét követő ötödik kormányalakítása során azonban mintha zavarba jött volna. „Az erdő közepében vagyok, nem látok tisztán se hátra, se előre” – utalt a közrádióban a minap arra a dilemmára, ami – Fókuszban rovatunk elemzése szerint – abban áll, hogy egyszerre kellene megfelelnie a külső kényszerek diktálta feltételeknek, s közben pénzzel, pozíciókkal, üzleti megbízásokkal etetni saját politikai-gazdasági gépezetét. Az unióval a kiegyezéshez – és így a pénzcsapok megnyitásához – szakemberekre van szükség, a korábbinál is koncentráltabbá váló hatalomgyakorlás viszont feltétlen politikai lojalitású, végrehajtó alkatú minisztereket kíván. És ehhez a mutatványhoz önmagában már kevés a kormányzati rutin: nem véletlen, hogy Orbánnak idén másfélszer annyi időre van szüksége a kabinet felállításához, mint négy éve vagy 2010-ben volt, pedig akkor nem a folytatáshoz, hanem új korszak kezdetéhez keresett magának társakat.

Van persze, aki minden helyzetben a talpára esik. Rogán Antalt számos botránya – belvárosi ingatlanmutyik, letelepedésikötvény-biznisz, Borsod megyei földek megvásárlása a harmadik feleség családjának nevére, a helikopterezés – sem menti meg attól, hogy az újonnan felálló kormány egyik legbefolyásosabb embere legyen. Évekig tartó alámerülés után máris azzal lépett a nyilvánosság elé, miszerint semmi meglepő nincs abban, hogy a gyorsforgalmi utak üzemeltetésére, fejlesztésére kiírt koncessziós pályázat győztesének kihirdetésével megvárták a választást, hiszen – mint Gazdaság rovatunk cikke őt idézve írja – „az bonyolult folyamat volt”.

Pedig nagy tétekben lehetett volna fogadni annak kimenetelére. A Mészáros Lőrinc–Szíjj László-duó a legújabb szerzeményével történelmi időtávon is mérhető befolyásra tett szert: a közel négy évtizedes megbízatás az „ideiglenesen hazánkban állomásozók” egykori küldetésének hosszával vetekszik.

Alighanem az oroszoknak ezen – Moszkvában dicsőnek látott és láttatott – korszakához kapcsolódó emlékek mozgatják Vlagyimir Putyint. Aki – mint Világ rovatunk írásából kiderül – már azt is győzelemként próbálná eladni, ha sikerülne Ukrajnát elvágni a tengertől és megszállni a Donyec-medencét. Ami, valljuk be, minimálprogram ahhoz képest, amilyen ambíciókkal az offenzíva indult, és amiért még így is súlyos árat fizet mindenki. Beleértve Magyarországot, amelynek oroszországi olaj- és gázfüggőségét most épp az unió ellen próbálja fegyverként használni Orbán (lásd Csöves ország című írásunkat). Őt persze „legkevésbé a saját pozíciója, sokkal inkább népe boldogulása foglalkoztatja” – hoppá, ezt nem Orbánról, hanem Kádár Jánosról írta egykor Gyurkó László. A négy évtizede megjelent politikai bestseller szerzőjéről, művének fogadtatásáról szóló cikkünk (Magasztalás sajtófokon) ugyanakkor azt is elbeszéli, hogy a rendszerváltás után Gyurkó kénytelen volt átértékelni a művét. Ekkorra ő is belátta, hogy a korszak és a hívek által piedesztálra emelt pártvezérnek is voltak hibái, sőt bűnei. Amiért szerinte élete végén Kádár megbűnhődött azzal, hogy „a tébolyt rótta magára penitenciául”.

Téboly persze az is, hogy – mint a Medián HVG számára készült friss felméréséből kiderül – a Mi Hazánk vált az ellenzék legnépszerűbb pártjává. Csak azzal nyugtathatjuk magunkat és olvasóinkat, tudjuk be a lesújtó eredményt egy tét nélküli közvélemény-kutatásnak, amely egyben figyelmeztető jel: nemcsak a kormányt, de az ellenzéket is alapjaiban újjá kellene szervezni, hogy ne csak Orbán találjon ki az erdőből.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő