A sas leszállt – írta ki a miniszterelnöki stáb a fotóra, amelyen Orbán Viktor a párizsi repülőtéren néz elszántan a jövőbe. Másnap a kormányfő egy Orbán-pizzával pózolt az irodájában, később kikerült egy fotósorozat, amely a Kossuth- és Széchenyi-díjak átadását mutatta, ezeken véletlenül a kitüntetettek arca rendre árnyékban volt – egyébként sem látta okát a kommunikációs stáb, hogy kiírja, kivel is fog éppen kezet a miniszterelnök.

A vezérkultuszok esetében meghatározó fontosságú a követők hozzáállása”

– magyarázta a HVG-nek adott interjújában Apor Balázs történész – „Amíg ők nem látják ezt az ellenmondást, addig működik a dolog. A vezérbe helyezett bizalom felülír minden racionális megfontolást. (…) Azt látom, a NER számára már nem cél újabb szavazókat gyűjteni, elég a tábor összetartása. Amikor ugyanis kialakul a követői kör, akkor már nem játszik szerepet a problémák racionalitás értelmezése, csak a vezetőhöz fűződő érzelmi kötődés folytonos megerősítése a fontos”.

A miniszterelnök korai kultusza hiába hasonlít a maihoz, Povedák István kulturális antropológus szerint van a két kultusz között eltérés. Povedák Orbán honlapjának fórum rovatát elemezte 2002 és 2008 között, most azt állítja,

akkor azon volt a hangsúly, hogy fenntartsa azt a látszatot, hogy Orbán „a nép fia”, „egy közülünk”.

Mindezt persze ma már a Fidesz médiafölénye is ápolja és építi, ám továbbra is erős alapokon nyugszik, hiszen nem mesterségesen keletkezett, nem felülről tolták az emberekre, hanem alulról jövő kultuszra épült.

Povedák István szerint azonban a 2010-es évek elején történt egy jelentős változás: a mi fiunkból „a nemzet atyja lett”. A vicces, kemény, dacos fiatalból bölcs nagyapává rajzolták át a képet, leképezve a tradicionális paraszti családmodellt, ahol a családfő vigyáz a gyerekek erkölcseire, megvédi a családtagokat, de közben ő a legfőbb tekintély is.

Az Orbán-kultuszról szóló cikkünket elolvashatja a csütörtökön megjelenő HVG-ben, vagy a hvg360-on.

HVG