A becslés olyan bizonyítási módszer, amely a valós adó alapját valószínűsíti. Ez a mondat a gyakorlatban, a bizonyítékok mérlegelésénél kiterjesztő értelmezést kapott az adóhatóságtól. A leghajmeresztőbb példa, hogy a kölcsönszerződést amiatt utasítja el az APEH, hogy a tanú aláírása valószínűleg nem az aláírótól származik, de mindezt úgy, hogy a bizonyítási eljárást mellőzi és feleslegesnek tartja a tanú meghallgatását is.

Pedig a bizonyítási teher ilyen megfordulása sem jelentheti azt, hogy a hatóság figyelmen kívül hagyja a szabad bizonyítási rendszert. Vagyis a bizonyítékok elutasítását meg kellene indokolnia. De a legtöbb esetben annak tényszerű megállapítása is hiányzik, hogy az adózó vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásokkal nincs arányban az adómentes, a bevallott és a bevallási kötelezettség alá nem eső, de megszerzett jövedelmek együttes összege. Ennek oka igen egyszerű: adóhatóság az eljárás megindításától kezdve olyan magatartást tanúsít, amelyben adózót kötelezi bizonyításra. Olyan okiratokat kér be, amelyek személyi jövedelemadó bevallásával nem függenek össze. 

Az adózó az adóbevallás alapjául szolgáló iratait  valóbanköteles megőrizni, de egyéb jogviszonyaihoz az adóhatóságnak nincsen köze. Ez vonatkozik rá és családtagjaira is, akiktől az adóhatóság, minden felhatalmazás nélkül igazolásokat és nyilatkozatokat kér. A fentiek értelmében az adóhatóságnak a legelső pillanattól kezdve közölnie kellene azokat a bizonyítékokat melyek szerint őt megilletné a becslés joga. Fel kellene hívnia formálisan írásban rögzítetten adózót arra, hogy mik azok a bizonyítékok melynek alapján a becslési eljárás megkezdődött. Továbbá figyelmeztetni kellene adózót arra, hogy ettől kezdve őt terheli a bizonyítási teher, és bizonyítékainak hitelt érdemlőnek kell lennie. Mindez nem történik meg , és az ebből adódó összes hátrány az adózót terheli. 

A cikk folytatását az Adózónán olvashatja.