„Az a hír járta, s ebben volt is igazság, hogy sokan ájultan esnek össze a forró homokban. Még az erősebb alkatú munkások is megsínylik a dohánytörést. Az állandó hajlongásban, különösen az alja levelek szedése idején, a fejbe száll a vér, s hirtelen felegyenesedéskor megtörténik az eszméletlenség. Van olyan törőmunkás, aki a kilométer hosszú sor végén arccal veti magát a földre a fasor árnyékában, mint katonák a harctéren, ha hirtelen ellenséges támadást kapnak. Az ilyet aztán petrencés rúddal is nehéz talpra állítani.”

John Miska: Így éltünk
 
Ha valaki nem ismeri fel a dohányt mint növényt, az nem annyira ciki, mint ha tölgyet vagy pulykát nem látott még. A dohányra ugyanis évszázadokkal ezelőtt rátette a kezét az állam, ezért elő sem fordulhat kiskertekben, sőt a dohányszüretelő munkások sem vihetnek haza egyetlen levelet sem.

De ez a legkisebb bajuk. A dohány elég kellemetlen jószág, és most nem a hetvenféle rákkeltő anyagról van szó. Hanem a dohányzsírról, a homokon perzselő napról, és a karikába görbedve töltött órákról. A dohány szüretelése úgy történik, hogy a nagy lapulevelek közül a sárgákat letördeli az ember, a zöldeket viszont nem. Ezt több fázisban, mélyen meghajolva végzik, ahogy az érés diktálja. Ezért nem jó ide a kombájn, legalábbis amíg nem tudja megkülönböztetni az érett levelet a zöldtől.

A dohányzsír különös anyag; ragadós, túrószerű göbökbe áll össze, de emellett átitatja a ruhát, a bőrt, kapaszkodik hajba, szőrbe, szemöldökbe. A sűrű, széles levelek között megáll a hőség, alul a legrosszabb – és ma enyhe napunk van.

A brigád szinte kizárólag cigányokból áll. A legtöbben gyakorlott munkások, ami nem mindegy. Ahogy kiderült eddig is minden helyszínen, el lehet nevezni betanított munkának bizonyos tevékenységeket, de ettől még nem csinálja mindenki tökéletesen tíz perc eligazítás után. Bőven van mit tanulni, van optimális mozdulat, amivel lekapjuk a levelet és csokorba fogjuk, tudni kell, mikor csapjuk a hónunk alá a bálához a csokrot, és megvan a módja annak is, hogy a tömött cserjék között minél kevesebb szenvedés árán jussunk el a traktorhoz fél köbméter zsákmánnyal.

Marika, a brigádvezető kedélyes tyúkanyóként koordinálja embereit. Muszáj együttműködni: két szedőhöz tartozik egy kihordó, ő hordja az utánfutóra – „villamosra” – a leveleket, ahol megint mások sorba rendezik a cuccot. Ha lazsálnak, leáll az egész folyamat. De ezt már a gazdának kell megoldania, és meg is oldja, teljesítménybérezéssel. A többletért pluszpénz jár, nem is kevés, szóval iparkodik mindenki.

Már aki eljött dolgozni, és nem a közmunkának átnevezett segélyt választotta. A közmunka feneketlen lyukként szívja fel a munkaerőt, és hajtja fel a béreket. Kár ítélkezni: a maguk módján racionális döntést hoznak, akik beérik kevesebbel, ha az alternatíva a döglesztő robot.

Bár mind barna, a társaság sokszínű. Vannak Romániából toborzott munkások. Az ő bérüket is részben a magyar állam fizeti, miután a dohánytermesztőknek jár a foglalkoztatási támogatás, hazai munkaerő viszont nincs elég. Romániában azért van, mert ott semmittevésből nem lehet megélni.

Van, aki nem akar szerepelni, elbújik a kamera elől. „Úgy nézek ki, mint azok a migránsok”, mondja ki a tételmondatot. Ő is negatívként használja, de közben azonosul is velük, pedig nem is migráns – vagyis nem úgy, meg nem akkor... de vajon ki kíváncsi a részletekre, ha egyszer úgy néz ki? Keményen csattan a szabolcsi homokon az állami rasszizmus.

Van, aki rendőrnek tanul, más a gyárakba szeretne menni, de ott nehéz teszteket íratnak, készülni kell rá. És van, aki büszkén meséli, hogy ő már „itteni”. Letette az esküt, vagyis megszerezte az állampolgárságot, és megtette a nagy ugrást: Romániából áttelepült Szabolcsba. Jó lenne biztatni azzal, hogy van tovább, vagy legalább a gyerekeinek lesz. De ez most nem az én dolgom szerencsére, nekem el kell jutni a traktorig.

A dohány különleges termény, a szövetkezetek vezetői lelkesen mesélnek arról, mekkora anomália tulajdonképpen az egész termelés. A feladvány már százötven éve sem az volt, hogy termeljünk minél több pipába valót – ahogy ma sem ürülne ki a trafik, ha egyetlen levél se teremne hazai földön, és nem is lenne attól drágább a cigi. Hanem az volt a kérdés, hogy a sűrűn lakott, ám silány földdel megátkozott Szabolcsban mégis mivel lehet eltartani ennyi embert. Ennek a megoldása lett a dohány.

Szociálisan érzékeny növény tehát, csak ezt nem írják rá a dobozra. De azért nehéz lesz nem gondolni rájuk rágyújtás közben: annak a tökéletesen ipari, szabványosított dolognak a története azzal kezdődik, hogy valakik reggel ötkor kimennek a homokra, és nekilátnak leszedni a leveleket. Mert ők már itteniek, mert ki kell fizetni a tankönyvet, és mert örülnek, hogy jut nekik kapanyél.