Csaknem 2,3 milliárd köbméter ivóvíz folyt el a magyarországi csőhálózatból 2010 elejétől 2023 végéig,

derül ki a Központi Statisztikai Hivatal november elején közzétett, a hazai települések infrastrukturális ellátottságát bemutató kiadványából.

A dokumentum megállapítja az irdatlan veszteség okát, amiben persze semmi új nincs:

a közüzemi vízszolgáltatók által a KSH-nak benyújtott éves adatok alapján a termelt és szolgáltatott vízmennyiség közötti különbözetet a belső – vízműtelepi – technológiai, illetve a hálózati és a szolgáltatási veszteségek együttesen okozták.

Az alábbi ábrán éves bontásban követhető a megtermelt és a szolgáltatott ivóvízmennyiség alakulása, közte a háztartásoknak szolgáltatott mennyiséggel. Az előbbi két érték különbözete az, ami a szétrohadt csővezetékek, a csőtörések és egyebek miatt elfolyt. Az adatok alapján 14 év alatt pontosan 2 256 300 000 köbméter volt a veszteség.

A grafikonról az is leolvasható, hogy 2022 volt a csúcsév, 660,2 millió köbméter termelt és 489,4 millió köbméter szolgáltatott ivóvízzel. 2023-ban mindkét érték csökkent, a termelt mennyiség 643,2 millió köbméterre, a szolgáltatott pedig 472,4 millióra, a veszteség viszont mindkét évben ugyanannyi, 170,8 millió köbméter lett. Vagyis kevesebb összvízből ugyanolyan sok folyt el, amiből arra lehet következtetni, hogy a hálózat állapota tavaly hirtelen nagyot romlott.

Hogy a magyar ivóvízellátó-rendszer borzasztó állapotban van, és hogy a javítása csigalassúsággal halad, nem újdonság. Emlékezetes, hogy a 2010-es évek elején a teljes csőhálózat felújítását még nagyjából 300 évre becsülték. Ez jóval később, 2022-ben a Víz Koalíció civil szervezet akkori tanulmánya szerint már “csak” 262 év volt. A problémákat a fogyasztók is abszolút érzik, a Magyar Szennyvíztechnikai Szövetség 2020-as felmérése szerint a megkérdezettek 74 százaléka támogatná az országos egységes vízdíj bevezetését, vagyis akár magasabb díjat is fizetnének, csak legyen már rendbe téve a hálózat.

A kormány idén nagy nehezen rávette magát, hogy érdemben foglalkozzon a problémával. V. Németh Zsolt, az Energiaügyi Minisztérium (EM) víziközmű-ágazatért felelős államtitkára januárban már arról beszélt a Magyar Nemzetnek, hogy 40 ezer kilométernyi ivóvízvezeték érett meg a cserére vagy felújításra a hazai hálózaton, majd azt mondta, a kormány ezer milliárd forintot költött “az elmúlt években” a hálózatra, és a következő időszakban évente akár 1200-1500 kilométernyi ivóvízvezeték újulhat meg. Vagyis a legjobb esetben is több mint 26 évig tart majd, mire a 40 ezer kilométernyi elhasználódott vezetéket kicserélik. Ez is nagyon hosszú idő, de ha minden a terv szerint alakul, akkor a Víz Koalíció által számolthoz képest tízszeres lesz a gyorsulás.

V. Németh egyébként a januári interjúban a KSH most publikált adatainál kedvezőbb képet festett az elfolyó ivóvízmennyiségről. Azt mondta, összességében 109 millió köbméter víz szivárog el évente. Arról beszélt, hogy hálózati vízveszteség így országosan 22,7 százalék, és ezt az értéket szerinte nem is lehet lenullázni, de 10-15 százalékos veszteség már elfogadható lenne.

Az államtitkár az interjúra pár nappal hivatalosan is bejelentette a felújítási programot. Akkor a részletekről azt mondta, a kormány által 2024-ben az ágazatra szánt 200 milliárd forint mintegy fele kapcsolódik rekonstrukcióhoz, 60 milliárd forintot pedig az ipari parkok fejlesztésére fordítanak. Azt is hozzátette, hogy a teljes, az ágazatra fordítandó összeg tartalmazza azokat az EU-s forrásokat is, amelyeket a helyreállítási alapból vár a kormány.

Az országos rekonstrukciós program bejelentésekor V. Németh arra is kitért, hogy az év elején már nagyjából az ország felén volt állami kézben a vízszolgáltatás, 18 víziközműcég került többségi állami tulajdonba, 11 650 munkavállalóval, és ezzel a Nemzeti Vízmű a negyedik legnagyobb állami cég lett. A víziközmű-ágazat állapotáról akkor megjelentetett cikkünkben azt írtuk, a megemelt vízdíj az államnak átadott vízműveken segít leginkább. A korábban, még a társaságok államosításának hajnalán élesedett cikkünk pedig arra jutott, akár államosítják a víziközműveket, akár nem, az önkormányzatok és a fogyasztók rosszul járnak, a NER-hez közel álló vállalkozások viszont profitálhatnak. De víziközmű-ügyben volt ilyen fejlemény is idén:

A KSH kiadványában egyéb vizes adatok is szerepelnek. Az adatcsomag kitér arra, hogy míg 2010-ben 66 ezer kilométer volt az országos ivóvízvezeték-hálózat hossza, 4 127 200 közműves ivóvíz-ellátásba bekapcsolt lakással, addig 2023 végére a hálózat hossza 67,9 ezer kilométernyire nőtt (a megelőző évhez képest 213 kilométeres volt a bővülés), a rákapcsolt lakások száma pedig 4 383 900-ra bővült.

A szennyvízhálózat teljes hosszára ugyan nem tér ki a KSH-kiadvány, de az V. Németh januári állítása szerint 77 ezer kilométer. A KSH szövege szerint Magyarországon a települések több mint kétharmada csatornázott, és míg 2010-ben 1414 település egyáltalán nem rendelkezett közüzemi szennyvízelvezető rendszerrel, addig 2023 végére 977-re csökkent a számuk. 2024-ben ez is nagyon soknak tűnik, de a statisztikai hivatal magyarázata szerint a nem csatornázott települések többnyire olyan területen találhatók, ahol nem megoldható a szennyvízelvezető közmű gazdaságos üzemeltetése, “ezért itt költség- és környezetkímélő, szakszerű egyedi szennyvízkezelő létesítmények alkalmazása jelenthet megoldást”.

A nem csatornázott 977 településen a magyar lakosság 5 százaléka él. A ma is pöcegödörrel operáló települések 88 százaléka ezer fő alatti, és a legkisebb, 250 fő alatti települések teszik ki a szennyvízgyűjtővel nem rendelkező települések több mint egyharmadát. De van két 3000 fős vagy annál nagyobb település is, ami nem csatornázott: egyik a Jász-Nagykun-Szolnok megyei, 3120 fős Tiszabura, a másik pedig az a 3591 fős, Fejér megyei Kulcs, ahol az ország történetének második szélerőművét adták át, még 2001-ben.

Ha a területi megoszlást nézzük, jellemzően a Dunántúl apró és kisfalvas térségein, Kelet-Magyarország országhatár menti részein, a Kiskunságban, valamint a Közép-Tisza vidéki belső perifériáján hiányoznak a közüzemi szennyvízgyűjtő rendszerek. A Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon a nagyobb lélekszámú települések a jellemzőbbek, ahol a csatornahálózat is jobban kiépített.

Ha az ember olyan szerencsés helyen él, ahol vezetékes ivóvíz és csatornázás is van, egyértelműnek tűnik, hogy a kettő kéz a kézben jár, pedig ez nem feltétlenül van így, van, ahol csak egyik vagy csak másik adott. Ennek a mutatója az úgynevezett másodlagos közműolló, ami a közműves vízellátásba és a szennyvízgyűjtő hálózatba bekapcsolt lakások arányának különbsége.

Ez az olló zárul, míg 2010-ben országosan még 23 százalékpont volt az értéke, addig 2023-ban már csak 12 százalékpont. De kirívó a különbség pl. Tolnában, ahol a lakások 96 százalékában van vezetékes ivóvíz, de csak 70 százalékuk csatornázott. Ebben a megyében a mutató még mindig 25,7 százalékpontos. De még Budapesten is közel 50 ezer olyan lakóingatlan van, amely nem csatornázott. A fővárosban a másodlagos közműolló értéke ezért 5 százalékpont.