"– Miért van három mandzsettagombja a rendőrnek? – Hogy ne tudja a kabátujjába törölni az orrát. – És miért fényesek a gombok? – Mert mégis beletörli” – szól a két világháború közti rendőrvicc. Mindez arról tanúskodik, hogy a XX. század első felében már felettébb civilizálatlan dolognak számított az orrváladék (latinul: mucus) ing- vagy kabátujjba törlése, de a társadalom még friss élményekkel rendelkezett róla. És ez az élmény nem feltétlenül a gyerekkorban elkövetett spontán, az orrszívogatástól a fikával való elmélyült játszadozásig terjedő megnyilatkozásokra alapult, hanem arra, hogy még akkortájt is előfordult: felnőtt emberek nem használtak zsebkendőt.

A magyar paraszti kultúrába ugyanis mintegy kétszáz éve szüremkedett le a kendő, és először annak nem is az orrtörléshez használatos, hanem a díszítésre, társadalmi státusz jelölésére szolgáló változata. Eleinte a férfiak a nagyjából 30X30 cm-es nagyságú, gyolcsból vagy más könnyű, világos kelméből varrt kendőt csak ünnepi alkalmakra dugták a mellény vagy az ujjas zsebébe – díszesen hajtogatott alkalmatosságba még véletlenül se fújták volna bele az orrukat, annál becsesebb dolognak számított, többnyire ajándékba adták. A nők (leginkább a lányok) kézben hordták a díszkendőt, amelyet kézbevaló kendőnek, kiskendőnek vagy keszkenőnek neveztek. „Az elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte” kezdetű, valójában a szüzesség nem házasság útján történő elvesztése miatti sopánkodásról szóló dalos gyerekjáték is azt bizonyítja, hogy a „zsebkendőt”, akkor még nem arra használták, mint manapság, hanem jegyajándéknak.

De hát hova ürítették eleink orruk nem kívánatos tartalmát – mert hát taknyuk nyilvánvalóan nekik is volt? Volt és ürítették is. Rotterdami Erasmus szakszerű traktátusban fogalmazza meg, hogy ki mit kezdett szutykával a XV. és XVI. fordulóján: „süvegébe vagy ruhájába fúj orrot a paraszt; karjával, könyökével a halárus, s nem sokkal illőbb kézzel csinálni, ha utána a taknyot a ruhádba kened. Illendő az orrlikak váladékát kendőbe felfogni; méghozzá kissé elfordított testtel, ha magasabb rangúak is vannak jelen. Ha két ujjunkkal fújunk orrot, s valami a földre hullik, azonnal rá kell taposni”. A nagy humanista 1530-ból származó sorai arról tanúskodnak, hogy akkoriban még a felsőbb osztályok illemének sem volt magától értetődő része a mindennapos zsebkendőhasználat, annak látványát csak jobb embereknek tartogatták, s a „hétköznapokon” vagy a pórok előtt két ujjukkal könnyítettek orruk terhén.

A középkor még egyáltalán nem tabusította a mucus-t. Norbert Elias A civilizáció folyamata c. remekművében felidézi, hogy III. (Merész) Fülöp (1270-1285) dijoni síremléken szereplő lovagok közt látható egy, aki a kabátjába, egy másik meg az ujjába törli az orrát.

A zsebkendőhöz persze zseb is kell. Márpedig addig, amíg a ruhákat otthon készítették, és nem vásárolták, nem volt rajtuk zseb, azt ugyanis jelentősen bonyolítja a szabás-varrást, és csak professzionális szabók tudták elkészíteni. A gatyakorcába pedig nem tűrtek, vagy az övbe nem dugtak kendőt, ott másnak volt helye (tűzszerszámnak, késnek, kamrakulcsnak, pénznek). Amikor már a parasztoknak vagy a mezővárosokban élőknek is tellett csizmára, új lehetőségek nyíltak a kendő tárolásra, nem beszélve arról, hogy a csizmában már kapca védte a pór lábikráját. Merésznek tetszhet, de meglehet, az első paraszti zsebkendők a kapcákból fejlődtek ki.

Sárközi jegykendő a XVIII. századból © Magyar néprajzi lexikon

A kiskunhalasi emlékíró Gyenizse Lajos részletesen foglalkozott a XIX. század közepének orrtisztítási és zsebkendő-használati kéréseivel – derül ki Juhász Katalin néprajzos megjelenés előtt álló a magyar parasztság tisztálkodási szokásait taglaló monográfiájából. Eszerint a kiskunsági mezővárosban a bornyúszájú ing meg a ködmön ujja meg a bőgatya szára akkor még gyakran, főleg nyáron helyettesítette a zsebkendőt, orr- és szájtörlésre használták. A zsebkendőt csak télen használtak, és akkor a nadrág ellenzőjében tartották.

Még a XX. század elején is a többség csak ritkán fújta orrát zsebkendőbe. A parasztok vagy a proletárok orrukat két ujjuk közt ürítették a földre (lásd még: „kiváglak, fiam, mint paraszt a taknyát”), illetve kézfejükbe, kötényük sarkába vagy ruhájuk orrába törölték – még azok is, akik egyébként tartottak maguknál zsebkendőt. Nyilvánvalóan azért is, mert viszonylag ritkán cserélték őket. A mai, (sokszor illatosított) papír zsebkendők uralta korban nehéz elképzelni, hogy egy díszes kendőkészlet irigység tárgya lehetett, pedig egy évszázada még így volt.

A nyugati világban az orrváladéktól való minél gyorsabb és minél csendesebb megszabadulás ma az illem integráns része. Azért ma is vannak különbségek: amíg Európában nem számít bárdolatlanságnak nyilvános helyen orrot fújni, addig Észak-Amerikában illendő a tüsszögést visszatartani, és diszkréten trombitálni. Japánban viszont a legutóbbi időkben is kánontörőnek számított, aki orrát zsebkendőbe fújta, viszont egyáltalán nem számított gusztustalannak az orrnak az ő hangos szörcsögtetése, szívogatása.

A takony, a taknyos, a fika szavak mára már a nyelvi alvilágba száműzettek. A nyúlik, mint a takony szólás kifejezetten durvának számít. A taknyos – úgyis, mint takonypóc – egyrészt az éretlen gyerek, a kölyök, a hátulgombolós siheder megnevezésére szolgál, másrészt a lucskos, nyirkos, nyálkás időjárás megjelölésére. Érdekesség, hogy a fikán bizonyos tájakon a kisgyereket értik, de ennek semmi köze a megszilárdult orrsárhoz, a fi szót látták el kicsinyítő képzővel. A fika a XVIII. században még a hadsereg aljának számító gyalogoskatonát is jelentette. (Ez is valószínűleg az általunk használt szó homonímiája [azonos hangalakú, de eltérő jelentésű szó] lehet, de azért kihallani véljük belőle a huszár fölényességét a gyalogparaszttal szemben.) Izgalmas nyelvi jelenség az is, hogy míg a fika szó használata illetlennek számít, addig a fikázásé érdekes kerülőutakon újra polgárjogot nyer, no persze nem az eredeti, orrturkálás értelemen, hanem a kritizálás, piszkálódás, kekeckedés szinonimájaként.

A taknyos politikai tartalmat is kapott: a XIX. század második felében teremtődött meg a „taknyos zsidó” alakja, amely a hagyományos politikai elit, a dzsentri averizóját mutatta a mozgékony, a kapitalizmus körülményei közt érvényesülni képes népelemmel szemben. Persze az ország akkoriban valójában tele volt „taknyos” emberekkel, pontosabban az volt a ritkább, aki nem az volt, mégis csak a zsidók taknya szúrt szemet. Mindennek az volt az alapja, hogy a frissen bevándorolt galiciáner vagy kaftános zsidókat kötötte a vallási tilalom, és szombaton nem vihettek magukkal semmit, zsebkendőt sem, így orrukat kaftánjuk ujjába törölték. A XIX–XX. század fordulóján ugyan az asszimiláció, a polgárosodás és továbbvándorlás miatt már alig maradt haszid zsidó az országban, ennek ellenére a stigma mégis a magyarországi zsidókon maradt, igaz, némileg szelídített formában: „a zsidó gyerekeknek mindig csöpög az orruk”.

Zádori Zsolt