Váza íriszekkel; 1890 © NY, Metropolitan Museum of Modern Art

„És mégis. A lábbeliben ott remeg a föld rejtett hívogatása, gabonaajándékának csendes érlelődése. Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért. Az eszköz eszközléte alkalmasságában áll. De maga az eszköz lényegszerű létének teljességén nyugszik.” Ha „Van Gogh-cipő”, akkor Heidegger, ha Heidegger, akkor a műtárgy korlátlan és szemérmetlen modern kori átértelmezhetősége. Amikor Meyer Schapiro néhány évvel A műalkotás eredete megjelenése után udvariasan megkérdezte, hogy hát Vincent van Gogh számos „cipős” képe közül melyik mélyébe nézve bukkant föl Heidegger számára az Igazság, a filozófus zavarba jött, s azt válaszolta: ha itt valami kérdéses, „akkor annak oka, hogy a mű közelében túl keveset tapasztaltunk”. Schapiro kellő tisztelettel így kommentálta a választ: „sajnos, a filozófus ezúttal valóban eltévedt”. A műalkotáshoz való lényegi hozzáférés eleme az esztétikai szemlélődésen túl a tudás. Schapiro szavaival: „a művész jelenléte a műben”.

A Van Gogh Budapesten kiállítás PR-anyagain a festő 1889 tavaszán Arles-ban készített csendéletének bőrcipői megmozdulnak, sétára indulnak. A súlyos létükből kiemelt cipőknek - Heidegger után - joguk van ehhez a frivol játékhoz. Ahogy Van Gogh nézőinek, mindennapi értelmezőinek, de talán még a képeire irdatlan összegeket licitálóknak sem igénye, hogy közel férkőzzenek a művész jelenlétéhez a műben. Ez a pár sétáló bőrcipő festékbe és mítoszba ágyazott.

Talán azért okoz majd a budapesti kiállítás a nézők nem kis hányada számára csalódást, mert nem elsősorban a villogó krómsárgákat ígéri és az őrült kékeket, nem a festő ecsetvonásainak mélybe rántó spiráljait és az életéről szóló különös történeteket, hanem - a sétára indult bőrcipők ellenére a kiállítótermen belül már - szigorúan szakmai beszédet.

Mindazonáltal szerencsés döntés volt a Szépművészeti Múzeum centenáriumi évét Vincent van Goghgal megünnepelni. Ha a Google szerint nem is ő a leginkább emlegetett művész és védjegy (neve mindössze 7 millió találatra mutat Picasso 29 milliójával vagy Leonardo da Vinci 32 milliójával szemben), de bizonyosan azon személyiségek egyike, akik a modernitást intenzíven és átélhetően testesítik meg nagyon sokak számára. Van Gogh jelenléte (Jaspers szavaival) „rettenetesen felkavaró, de nem a sajátunk, kétkedést szül, saját egzisztenciánkhoz intéz kihívást, amelynek akkor jótékony a hatása, ha átalakít”.

A múzeum stábja ez alkalommal fel is készült az ünneplésre. Nem kígyóznak véghetetlen sorok a Hősök terén, az épületbe bejutott nézőket végiggondolt útvonalon vezetik a kiállításhoz, a termek installációját a művekhez és a terheléshez próbálták szabni, nincs kibírhatatlan tömeg a képek előtt, a kijáratnál viszonylag jó választékú a „store”, aztán saját site, igényes katalógus, csütörtökönként esti nyitva tartás. És főként: a kiállításon valóban Vincent van Gogh-művek szerepelnek. Hetvenhét festmény, grafika az életműből, megbízható és fontos gyűjteményektől kölcsönözve. Egyszóval a Szépművészeti kezd beletanulni a „megaiparba”, a 400 milliós költségvetés, a várt 300 százezer néző és a teljesítmény arányban áll egymással. (Fanyalogni pedig legfeljebb mellékes dolgokon lehetne. Azon, hogy a kiállítóteremben nincs mód megpihenni; azon, hogy a némiképp szárnyasoltárokra vagy telefonfülkékre emlékeztető installáció kevéssé invenciózus; hogy nincs „kutatóhely”, azaz olyan képernyő, ahol további információkat gyűjthetne be az érdeklődő; és hogy a kávé milyen rossz a büfében…)

A teremsor világos időrendben sorakoztatja a műveket, s kitérői - a művészettanulás XIX. századi módjairól, Van Gogh „képzeletbeli múzeumáról”, a japonizmusról - lényegiek. A kiállítást a festő nevezetes leveleinek részletei és életrajzi információk nyitják, majd minden egyes művet elegendő mennyiségű információ kísér. Ha pedig a néző mindezek után mégis csalódott, az ok az oeuvre-ben keresendő. Abban, hogy a közkeletű Van Gogh-vízió az életút utolsó három esztendejéből fogant, azon képekből, amelyek amúgy a 37 évesen elhunyt festő, a „kedves iparkodó” számára még mindig a felkészülés stációit jelentették. A korábbi munkák azonban egy botladozó kezű, a mesterség alapelemeit görcsösen megérteni próbáló lélek próbálkozásai, aki a kínosan sikertelen lelkészpálya után a festésben gondolta megtalálni a tanúságtételt, s akinek még az utolsó pillanatban is minden egyes új festmény végzetes kihívást jelentett. A Van Gogh Budapesten kiállítás pedig hangsúlyosan az életmű egészének áttekintésére vállalkozik.

Amikor az Enigma című folyóirat egyik 1998-as számában egybegyűjtött fél tucat jelentős írást, amelyek a heideggeri félreértést termékennyé téve, finom elemzésekkel helyezték el a korban és az oeuvre-ben a „cipőket”, ezzel a szerkesztőnek az volt a célja, hogy mentális, stiláris, ikonografikus összefüggések révén kitapinthatóvá váljon, milyen mélyen kapcsolódott ez a nyughatatlan, minden tradíciót mélységes megrendültséggel tiszteletben tartó és kétségbe vonó mester a saját korához. Megvilágosító erejűek a kortárs Knut Hamsun 1880-ban írott sorai: „Azelőtt sohasem láttam a cipőmet. Most … felfedezem, hogy a gyűrődések és a fehér szegőöltések kifejezővé teszik - fiziognómiát kölcsönöznek neki. Saját természetemből kerül valami e cipőbe, hatással van rám, akár ha másik énem kísértete volna - létem lélegző darabkája.”

A Geskó Judit vezette szakmai csapat a Van Gogh Budapesten kiállításon e mítoszmentes, de mély és alapos megértés felé indult el. A kiállítás ténye igen, de az igényes munkálkodás bizonyára nem szolgál médiaszenzációkkal, kevéssé követhető a nagyközönség számára, a szakma felől nézve - figyelemre méltó részeredményeken túl - talán nincs is túl sok újdonságeleme, de mindenképpen méltó a nagy múltú, és saját korát is megérteni próbáló múzeumhoz. (A kiállítás megtekinthető március 20-ig. Az írás a Műértő című lap januári számában jelent meg.)

bánandrás