Megnyitó a KOGART házban. A művészet arca - A művészek arca kiállítás a Magyar Nemzeti Galériával együttműködve készült © kogart.hu

Az elképzelésről eddig annyit lehet tudni, hogy öt év alatt, évente legalább száz kortárs művész főműveinek megvásárlásával állna össze a kollekció. Az ehhez szükséges pénzt cégek dobnák össze az új bűvszó, a „vállalati felelősségvállalás” szellemében. Mindez egy karitatív akciót előlegez meg, s ezt erősíti az is, hogy a KOGART karácsony körül huszonötöt elárverez a művekből, a befolyó összegből pedig civil szervezeteket támogat majd. Az alapító, Kovács Gábor hozzátette azt is, hogy az alapítvány "szívesen visszavásárolja a műtárgyakat annak érdekében, hogy a gyűjtemény egyben maradjon".

Mit, miből?

A gyűjtés szempontjából alapkérdés, kik, milyen koncepció alapján tervezik meg a vásárlásokat. E percben semmit nem tudni arról, mely szakemberek határozzák majd meg a Nemzeti Kortárs Gyűjtemény arculatát. Ugyanakkor szinte minden megszólaló, aki a KOGART részéről beszél, azt hangsúlyozza, hogy az elmúlt évtizedek magyar művészeti feldolgozásának valamiféle hiátusait töltené be az alapítvány és most a gyűjtemény. Ezt Kovács Gábor és Fertőszögi Péter, a KOGART szakmai testületének elnöke is több helyütt elmondták már. Eszerint a művészeti kánon elhajlításáról, azaz az elfogadott, konszenzusos, szakmai alapú művészettörténet átírásáról van itt szó? Kovács, mint nyilatkozta, az "összes nagynevű, nagy klasszikusunkat" látni szeretné ebben a gyűjteményben.

Túl azon, hogy definíciószerűen kizárja egymást a kortárs és a klasszikus fogalma, s azon is, hogy ismeretlen a szakmai testület névsora, sok egyéb bizonytalanság is van a projekt körül.

Olybá tűnik, mintha a jótékonyság jelmezében cégek biztosítanák a KOGART számára a gyűjteménygyarapodást. Műveket venni ugyanis nem jótékony tevékenység, hanem adás-vétel. Ám ha cégek úgy gondolják, több éven át pénzt adnak egy gyűjteménybe, amely nem is az övék, s nem is közgyűjtemény: lelkük rajta. Persze támogathatnák a vásárlásokat egy komoly, szakmai megalapozottságú közintézményben is. Magyarországon több közintézmény foglalkozik a modern és kortárs művészet gyűjtésével, s noha nincs hézag nélküli kollekció, igen nagy szerepük van a KOGART által most átírandó kánon létrejöttében. S – mondanunk sem kell – ezek az intézmények Pécstől Budapestig, Szombathelytől Dunaújvárosig olykor áldatlan körülmények közt dolgoznak.

A hatvanas évek eleje óta az egyik legfontosabb (bizonyos időszakokban „a” legfontosabb) modern, illetve kortárs közgyűjtemény a székesfehérvári Szent István Király Múzeumé. Izinger Katalin, a kiállítási osztály vezetője a hvg.hu-nak vázolja helyzetüket. "A képző- és iparművészeti gyűjtemény 6000 darabból áll. Az elmúlt évben a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával négyszázezer forintot fordíthatott gyűjteménygyarapításra. Ebből az összegből egy művész egy alkotását tudtuk megvásárolni" – mondja a művészettörténész.

Fehérvár nem a szegényebb hazai városok közé tartozik, de, mint mondja, "a vállalkozói réteg nem mutatott érdeklődést az iránt, hogy egy megyei múzeum gyűjteménygyarapodásával kapcsolja össze a nevét. Ha mégis megváltozna a magánszféra adakozási kedve, és a múzeum évi több milliót tudna vásárlásra költeni, alapelv lenne, hogy egy szakemberekből álló kuratórium nyílt, átlátható elvek szerint, világos döntési szempontok alapján válassza ki, hogy kitől, mit vásárol."

A mit és mennyiből kérdését boncolgatja a hvg.hu-nak Szipőcs Krisztina is, az anyagilag kedvezőbb helyzetben levő budapesti Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményi osztályának vezetője. "Saját forrásból évi 10 millió forintunk van műtárgyvásárlásra, ehhez jön körülbelül 10 millió pályázati forrásból. Problematikusnak érzem a KOGART azon kitételét, hogy 'főműveket' vásárolna. Vannak jó és fontos művek, de olyasmi, hogy főmű, nem létezik, ez kontextusfüggő, gyűjteményfüggő.”

Budapesten a Fővárosi Képtár-Kiscelli Múzeumnak is van modern gyűjteménye. Programokra és gyűjteménygyarapításra a fővárosi fentartású intézmény költségvetésében alaphelyzetben nulla forint szerepel. Sasvári Edit igazgatóhelyettes szarkasztikusan így kommentálja a KOGART kezdeményezését: "A magam nevében üdvözlöm ezt a szép, szocialista szellemű kezdeményezést, amely széles körben enyhíthet a magyar képzőművészek anyagi gondjain. Kétlem, hogy jelentős gyűjteményt így lehet létrehozni. Ha viszont a képzőművészet magántőke általi támogatása ezzel a példával jó időre lekerülne a napirendről, azért nagy kár lenne. Pedig ez, sajnos, félő. Javasolnám egyébként, hogy a Kovács Gábor féle kezdeményezés képkölcsönző rendszert szervezzen a felhalmozódó nagyszámú műalkotás forgalmazásával.”

Nemzeti?

Szipőcs Krisztina szerint nem példa nélküli az a konstrukció, amellyel a KOGART alapozná meg a Nemzeti Kortárs Gyűjteményt. „Éppenséggel a Kortárs Művészeti Múzeum is így alakult meg; 1996-ban 21 céget kért fel a minisztérium, hogy járuljanak hozzá a már meglevő gyűjteményhez” – magyarázza. „Ez egyszeri támogató akció volt, 'közérdekű kötelezettségvállalás', s a cégek adókedvezményt is kaptak akkor. A módszer tehát nem egyedülálló, de hogy egy ilyen gyűjteményt 'nemzetinek' nevezzünk, az nem szerencsés. A Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum állami tulajdonban van, ilyen értelemben nemzeti intézmény, a gyűjtőköre azonban nemzetközi.”

Hegyi Lóránd KOGART-kuratóriumi tag, Hiller István és Kovács Gábor © hiller.hu

Arról, hogy mit lehet nemzetinek hívni, a cégnyilvánosságról szóló törvény rendelkezik (2006. / V.). "A cégnévben az 'állami' vagy 'nemzeti' kifejezés csak abban az esetben szerepelhet, ha a cégben az állam közvetlenül vagy szervezetei útján többségi befolyással (Ptk. 685/B. §) rendelkezik, vagy a cég a külön törvény szerinti tartós állami tulajdoni körbe tartozik" – szól a szöveg.

Harsányi László, az évente kb. 8 milliárd forintnyi, kulturális járulékokból befolyó pénz fölött rendelkező Nemzeti Kulturális Alap (NKA), az első számú állami kultúrmecénás alap vezetője a hvg.hu-nak így kommentál: " Mondanom sem kell, nagy híve vagyok a magánkezdeményezéseknek, hiszen a kultúra forráshiánnyal küzd. Ám ha valamit 'nemzetinek' hívunk, amögött valamilyen konszenzuális gondolatnak lennie kell. A politika agyba-főbe használta már ezt a szót, mégis, ha egy művészeti gyűjteményről van szó, akkor ez nem csupán üres jelző, hanem valamiféle konszenzusos értéket kell megjelenítenie. Érdekes helyzet ez, mert a minisztérium éppen most definiálná újra a nemzeti intézménynek körét, s ami ide tartozna, az garantált finanszírozást kaphatna. S látszik, hogy minden ilyen nagyobb volumenű kezdeményezés viszonylagossá teszi az állami kultúrmonopóliumokat. Ez önmagában nem baj. De épp ezért kellene többet tudni a KOGART pontos szándékáról és a megvalósítás módjáról."

Párhuzamos történet

„Nyilvánvaló érdekek csapnak itt össze” – kezdi összegzését Mélyi József művészettörténész, akinek a nemzeti intézményekkel kapcsolatos véleményét a fentebb emlegetett minisztériumi újradefiniálási kísérletben is kikérték. Szerinte alapvetően szemben áll a KOGART érdeke, amely egy minél nagyobb és minél szélesebb támogatottságú gyűjtemény építése, és a szűkülő mozgásterű kortárs művészeti intézményrendszeré. „Nyugat-Európában itt-ott már lezajlott ez a folyamat, Németországban Peter Ludwig története hasonlatos ehhez” – állít párhuzamot Mélyi, aki szerint az, hogy egy ilyen történet kimenetele pozitív-e, csak évtizedes távlatban derül ki. Mint egy cikkében ki is fejtette (A Ludwig Múzeum perspektívái - Lehetetlen küldetés; Műértő, 2005. augusztus), a német magángyűjtő hatalmas pénzzel és gyűjteménnyel kezdte meg bevenni a közintézmények falait. "Németországban a hatvanas években Peter Ludwig felbukkanásával öltött amerikai dimenziókat a műgyűjtés (...) Ludwig ebben az időben az állami múzeumok pénzügyi és bürokratikus késéseit igazi mecénásként kölcsöncsomagokkal hidalta át; a felkínált mennyiség és a válogatott minőség pedig könnyen elcsábította a német kultúrpolitikusokat. Alapítvány létrehozását javasolta, amelyhez Köln városa és Észak-Rajna-Vesztfália kölcsönözte az adófizetők pénzét, hogy aztán mindannyian meglepve szemléljék, ahogy Ludwig saját kezébe ragadja az irányítást. 'A történések kibicének mindenesetre rossz szájízként megmarad a tanulság, hogy egy demokráciában még a nemesebb gesztusok is privát, politikai és közérdekek összefonódását előfeltételezik' (...)" – szól Mélyi cikke.

A szakember szerint az állami intézmények egy magát "nemzetinek" kikiáltó gyűjteménnyel szemben esélytelenné, hosszú távon pedig a műtárgyakat birtokló és kölcsönző magángyűjtők kiszolgáltatottjaivá válnának. Az államnak elemi érdeke lenne, hogy megvédje saját gyűjteményeit.

Nos, kölcsönprogramok és együttműködések már a KOGART és a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a MÜPA (Művészetek Palotája) között is alakulnak. És – de ez már szigorúan a spekulációk világába tartozik – az intézményrendszer is kinyílik lassan; a Műcsarnok július 1. óta non profit kft-ként működik. E percben pedig nem tudni, a ma száz százalékos állami tulajdonban levő társaság tulajdonosi köre vajon változhat-e a jövőben. Ha esetleg igen, ugyan ki állíthatja meg az üzleti célú műkereskedelmet, hogy betegye a lábát egy nemzeti nagyintézménybe?